Emlékeznek a harcos Bajzát Péterre?
Aki egyetlen védőtől sem félt, aki sosem adta fel a harcot, és aki önmagát sem kímélve a legkeményebb összecsapásokba is belement? Nem véletlenül tette…
Négyesztendős alig múlt, amikor édesapja elvitte dzsúdóedzésre. A Debrecen, a Győr, a Nyíregyháza, a Diósgyőr, a Pécs és a Mezőkövesd korábbi csatára gyerekfejjel kóstolt bele, milyen, amikor valaki tiszta erőből földhöz vágja, milyen, amikor úgy kell kirántania a karját a másik szorításából, holott az ellenfél minden erejét beleadja. A profi futballt a közelmúltban abbahagyó Bajzát Péter állítja, játéka, a futballpályán látott stílusa azért lehetett annyira sikeres, mert gyerekfejjel levitték az egyik legkeményebb küzdősport edzéseire.
„Négyéves koromban édesapám vitt le dzsúdóedzésre, és olyannyira megtetszett, hogy több mint hét évig csináltam – mesélte Bajzát Péter. – Imádtam… Állítom, ha nem lett volna meg a dzsúdóból hozott alapom, aligha leszek NB I-es gólkirály. Szerencsém volt, mert később óriási hasznát vettem.”
A korábbi futballista elismerte, játékát sosem a technika, a labda dédelgetése jellemezte, sokkal inkább a testi erejét, az agresszivitását használta ki. Nem ismert elveszett labdát, nem volt olyan párharc, amibe félelemmel ment volna bele.
„Ne szépítsük, sosem voltam technikás játékos. Nekem az agresszivitás volt az erősségem, mentem, harcoltam, brusztoltam. Ez pedig egyértelműen a dzsúdónak köszönhető. Jól ment a cselgáncs, korosztályos országos bajnok is voltam, nemzetközi versenyeket nyertem. Úgy indult az egész, hogy odalent a téren valamin összekaptam az egyik barátommal, és jól elvertem. Jött le az apukája, megfenyegetett, hogy elviszi a kisfiát dzsúdózni, és majd jól megver legközelebb. Felmentem, kérdeztem aput mi az a dzsúdó, rá néhány napra elvitt egy edzésre. Megtetszett, és ott maradtam. Sosem baj, ha az ember meg tudja védeni magát. Más világ volt az: a gyerekek összeugrottak, verekedtek, de nem volt belőle gond. Az élet ment tovább.”
Hogy mi hasznát vette a játékos a dzsúdónak a pályán? Nos, ha felrúgták, nem úgy esett, mint a mai futballisták többsége, hanem – saját bevallása szerint is – kibukfencezte a buktatást, és már futott is tovább. És hogy mennyi időt töltött labdarúgó-pályafutása alatt a konditeremben?
„Amennyit előírtak. Felkészülési időszakban szinte mindennap konditerembe irányítottak minket, de év közben csak heti egyszer, legfeljebb kétszer. Annak sem volt sok értelme. Általában hármas csoportokra osztottak bennünket, és úgy mentünk végig a különböző állomásokon. Sok haszna nem volt, mert minden játékosnak másra van szüksége. Akad akinek a hátizmát kell megerősíteni, másnak a karizmát, ugyancsak másnak a csípőjére kell több izmot építeni. Mi meg mentünk, végeztük össze-vissza a gyakorlatokat, aztán mentünk ki a pályára futballozni. Van értelme a konditeremnek, de csak akkor, ha személyre szabott gyakorlatokat végzünk.”
Nincs egy éve, hogy Bajzát Péter abbahagyta profi karrierjét. Három hónapra teljesen leállt, nemhogy futball-, futócipőt sem húzott a lábára. Aztán azon kapta magát, hogy ha kocogott egyet a kutyájával, azonnal feljebb kúszott a pulzusa.
„Azonnal elkezdtem újra edzeni. Ma nem múlik el úgy nap, hogy ne mozognék valamit. Eljárok futni, edzőterembe, teniszezni és bokszedzésre is. Így érzem jól magam a bőrömben.”
