Verseny utáni kérdések
Verseny előtt valahogy sosem kérdeznek, inkább jó tanácsokkal szolgálnak – azok, akiknek amúgy semmi közük a futáshoz. Sokakat valóban a jó szándék vezérel, ők csupán annyit mondanak, hogy „Aztán ügyes legyél!” Nincs is ezzel semmi baj. Aki azonban taktikai tanácsokat ad úgy, hogy cseppet sem konyít a futáshoz, csak amolyan magyar „sportszakemberként” osztja az észt, kicsit tényleg bosszantó lehet.
De a legjobbak a verseny utáni kérdések…
„Na, és nyertél?” – hangzik rögtön az első.
Aki ezt a kérdést teszi fel, nem érti az amatőr sportolás pszichológiáját. Nem ismer engem (sem mást, akit kérdez), nem is sejti, hogy egy ilyen versenyen több ezer ember fut, és hogy csak egynek, a legjobbnak adatik meg a győzelem. És hogy mi nem azért futunk, hogy nyerjünk. Mert attól nagyon, de nagyon messze vagyunk.
És attól még, hogy nem nyerünk – győzünk. Csak máshogy, mint ahogyan ő gondolja. Legyőzzük a gyengeségünket, túllépünk a korlátainkon, megbirkózunk a félelmünkkel, túljutunk az erőtlenségünkön.
A versenyen tényleg nem győzünk, valahol a négyezredik és az ötezredik hely között végzünk – lélekben mégis győzelmet aratunk.
Igyekszik az ember ezt elmagyarázni. De annak, aki nem érti, aki nem próbálta ki, s akihez nem áll közel a szellemiség, annak csupán magyarázkodásnak tűnhet. Ezért aztán az ember inkább bele sem kezd.
„Na, és hányadik lettél?” – ha nem a győzelemre vonatkozik a kérdés, akkor a helyezésre, de valójában szinte ugyanarról van szó. Ha a kérdező részéről van rá fogadókészség, és valóban kíváncsi a válaszra, érdemes elmagyarázni neki, hogy egy amatőr futó többnyire nem a helyezésért fut. A teljesítménye ugyanis nem abban mérhető, hanem az időeredményben. A körülményektől függően igyekszik az ember a legjobb idejét megjavítani. Valaki természetesnek veszi, ha két órán belül teljesíti a félmaratonit, más csodaként éli meg, ha két óra tíz percen belül teljesíti a távot. Megint más az egy óra harminc perces határon billeg.
Elképesztően sok tényezőtől függ, ki hol tart. De egy két óra kilenc perces félmaratoni is jelenthet akkora örömöt, mint egy egy óra huszonkilenc perces. Attól függ, ki futja, és attól függ, hogy milyen a felkészültsége. Ezt nehéz elmagyarázni olyan embernek, akinek fogalma sincs a futásról.
Van még néhány piszkálódó megjegyzés, amit már sokszor hallhattunk. „Ki sem nézném belőled.” Vagy egy másik: „Csak tudnám, mi a jó ebben.” A szokásos: „Én csak akkor futok, ha kergetnek.” Itt egy túlaggódó: „Tönkreteszed magad.”
A 100 oldalas Futóversenyek 2019 kiadványban ezeket is bővebben kifejtjük. A magazinban olvashattok Lubics Szilviáról, Jakus Béláról, Csányi Csanyáról, sok-sok remek versenyről és számos olyan témáról, amely a futóknak hasznos lehet. A kiadvány ára 990 forint.
„Nem fáradtál el?”
De. Általában ha az ember fut, pláne versenyen, elfárad. Hiszen igyekszik kihozni magából a maximumot, már ha persze célversenyről, vagyis az évad legfontosabb versenyéről van szó. Ha felkészülési versenyről, akkor az adott megméretést alá kell rendelni a céloknak. Ilyenkor az ember nem mindig adja ki magából a maximumot, ugyanakkor ez esetben is elfáradhat.
Egy futónak azonban nem jelent problémát a fáradtság. Azért (is) futunk, hogy elfáradjunk. Hiszen e nélkül nélkül nincs fejlődés. Fájdalom nélkül sincs fejlődés.
Sem testi. Sem lelki.
Igen, olykor fáj. Ez már a „Sosem fáj semmid?” kérdésre adott válasz.
Ha az ember nem sérült, akkor is fájhat néha egy-egy testrésze vagy ízülete. És a fáradtság is fájhat, amikor valaki minden erejét beleadja egy-egy edzésen, vagy amikor annyira besavasodik – mert, mondjuk, gyorsító edzést végez –, hogy már alig áll a lábán.
A testmozgásban az a jó, hogy ez a fajta áldozathozatal mindig eredményre vezet. De az eredményt nem mindig másodpercekben és kilométerekben mérjük. Hanem a hétköznapokban való helytállásban. Az amatőr sportolók sokkal hatékonyabban birkóznak meg az élet kihívásaival, mint azok, akik sosem mozognak. Egészen addig, amíg nincs krízishelyzet, mindenki „egyben van”. Csakhogy a gondokkal terhelt időszakban sokkal ügyesebben helytállnak a sportolók. Edzettebbek – testileg és lelkileg is. A futópálya tehát nemcsak jó futókat, hanem harcedzett embereket nevel.
Értetlenkedő felvetések
„Nem unalmas ennyit futni?”
Ezt a kérdést is nagyon szeretem. A legtöbbször ugyanis olyanok teszik fel, akik nemcsak a futópályát kerülik el nagy ívben, hanem semmit sem tesznek azért, hogy jobb formába kerüljenek. A leggyakrabban teljes mértékben passzív, tévézős, internetezős életet élnek, mégis ők fejezik ki leginkább az aggodalmukat.
Ilyenkor érdemes a népnevelés finom, de határozott formájában megfogalmazni a válaszunkat.
Vagyis: nem unalmas ennyit futni. Legalábbis semmivel sem unalmasabb, mint napi négy-öt órán keresztül nyomkodni a távkapcsolót vagy a mobiltelefont.
Van persze olyan is, aki tudja jól, mi fán terem a testmozgás, konditerembe jár. Neki is elmagyarázom, hogy ugyan az edzőteremben is lehet változatosan edzeni, mégis kevesen teszik meg. Ahhoz képest, ahogyan a nagy átlag edz, a futás egy igencsak élvezetes, sokszínű programnak számít.
Akinek az aszfalton már fáj a lába, próbálja ki a futást terepen
„Nem egészségtelen ilyen sokat futni?”
A magyar átlag amatőr futó egészen biztos, hogy nem fut olyan sokat, amennyi egészségtelen lehet. Persze megoszlanak a vélemények arról, hogy például az ultrafutás mennyire egészséges, és milyen hatással van az ízületekre vagy a keringési rendszerre. Egyik-másik ultrafutó aggasztóan vékony testalkata valóban nem fest túlságosan jól, de az amatőr futók ettől messze vannak.
Azon a szinten, amelyiken a többség teszi, igenis egészséges futni. Ráadásul egyre többen választják az erdei talajon folytatott terepfutást, amelynek egészségkárosító hatására utalni nagy tájékozatlanságra utal.
„Persze, neked könnyű…”
Ez nem kérdés, inkább kérdéssel felérő kijelentés. Az életmódváltás barikádjának túloldalán vannak azok, akiket teljesen más kapcsolat fűz a valósághoz, mint azokat, akik már megtették a legfontosabb lépéseket. Aki azt mondja, az amatőr sportolóknak könnyű, az nem méri fel, hogy mi ugyanúgy küzdünk az időhiánnyal, a logisztikával, a munkahelyi gondokkal, a család egyben tartásával, a gyerekneveléssel. Azok, akik mégis azt mondják, hogy „neked könnyű, nekem úgysem sikerül, nem látsz bele az életembe…”, csak a felelősséget igyekeznek lerázni magukról, s mások gondjait próbálják alábecsülni. Az amatőr sportolók többsége is így kezdte.
És az évek során megtanulta, hogy senkit sem érdemes győzködni. Mindenki a saját pályáját futja (vagy éppen vánszorogja) be, mindenkinek magának kell eljutnia addig a döntésig, hogy ez így, ennyire passzívan, lustán, érdektelenül, halogatva nem mehet tovább.
