Már gyerekként is versenyszerűen sportolt, így mondhatjuk, hogy a futással nőtt fel?
A futással igen korán megismerkedtem, mivel tizenhárom éves koromtól atletizáltam. Aránylag gyors voltam, százméteres síkfutásban és távolugrásban kezdtem el versenyezni, de később a magasságom eléggé behatárolta az eredményességet, ezért egyre hosszabb távokon indultam.
Ez a rövid interjúrészlet Futóarcok című könyvünkből való: a nemrég megjelent kiadványban több mint harminc ismert magyar futót mutatunk be részletesen, természetesen Németh Zoltánról is sokkal bővebben írunk. A 236 oldalas könyv megvásárolható a könyvesboltokban és a Spuri boltokban, megrendelhető a lapcentrum.hu oldalon.
Melyek voltak az első versenyei?
Tizenhárom éves koromban Baján volt egy városi futóverseny, amelyen száz méteren és távolugrásban is nyertem. Tizennyolc éves koromban már ezerötszáz méteren is versenyeztem, végül a fő számom a nyolcszáz méter lett, középiskolásként területi bajnok lettem.
Hogyan lett a pályaatlétából ultrafutó?
Az első hosszabb távú versenyem 1986-ban a Népligetben megrendezett Rank Xerox maratoni volt, amelyen 3:21 órát futottam. Tisztán emlékszem, hogy négy évvel később Budapesten egy tíz kilométeres futóversenyen indultam, amelyen egy reklámanyag került a kezemben, amelyben az első Bécs–Budapest szupermaratoni futóversenyt reklámozták. Így az első ultraversenyem 1991-ben a Bécs–Budapest volt, amelyet csonthártyagyulladás miatt fel kellett adnom… De nagyon büszke voltam magamra, hogy az első napi nyolcvanegy kilométer után másnap is sikerült lefutnom nyolcvan kilométert, majd a negyedik és az ötödik napot is teljesítettem. Persze azóta tudom, nagy butaság volt sérülten is erőltetni. A következő évben visszamentem és lefutottam a háromszázhúsz kilométert.
Ezek után a rövidebb távokkal már nem is foglalkozott?
Érdekes, hogy az egyik legkönnyebb, legélvezetesebb versenyem a miskolci hegyi maratoni volt. Az edzésnaplómba utána azt írtam: lehetett volna hosszabb is… Ez a verseny akkor, ’93-ban úgy nézett ki, hogy huszonegy kilométer felfelé és huszonegy kilométer lefelé.
Bajai lévén az emelkedőt nemigen bírom, de azért ötperces ezrekkel felfutottam Bánkútra, majd lefelé sokszor három negyven és három ötven közti ezer méterekkel jöttem. Kipihenten értem be a célba, három óra három perces idővel.
Egyébként izgulós típus?
Nem, bár az éjszakák igen hosszúak egy-egy verseny előtt, mert általában nem tudok aludni. A verseny jár az eszemben, hiszen nagyon szeretek futni. Sérülések vagy munka miatt előfordultak rövidebb-hosszabb kihagyásaim, kezdtem már néhányszor a nulláról. Ilyenkor mindig kinézek egy versenyt, és arra készülök.
Ha jól tudom, van egy mottója is, amely végigkísérte pályafutását.
Zolikám, fuss egy kicsivel gyorsabban, akkor kevesebbet szenvedsz! Ezt Győri Feri barátom mondta még ’94-ben, aki huszonnégy órás Európa-bajnok és a tizenkét órás futás országos csúcstartója volt. És milyen igaza van!
A legfurcsább vereség
„Csákvár, hatórás verseny, amelyet voltaképpen edzésnek szántam – elevenítette fel a régi történetet Németh Zoltán. – Hátravolt még két-három perc, de nem strapáltam magam, gondoltam, ennyi elég. Leültem a cél után a székemre, kibontottam egy sört – eközben fél szemmel láttam, hogy elsétál valaki mellettem, majd egyből megszólalt a duda. Nos, végül ő lett az első és én a második…”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
