Vaczkó Zsolt 2003-ban azért kezdett el futni, hogy jó példát mutasson a gyerekeinek. Két évvel később, a lelkesedését látva egy barátja rávette, hogy induljon el egy versenyen. Nagyjából így kezdődött az ultrafutó-karrierje.
„Emlékszem, visszakérdeztem, hogy mi az a futóverseny. Végül 2005-ben ott álltam a Vivicitta tizenkét kilométeres távjának rajtjánál. Az első versenyemet hamarosan félmaratoni, majd maratoni távok teljesítése követte. Évről évre növeltem a távokat, 2008-ban pedig beneveztem a négynapos Balaton-kerülésre. Így Monspart Sarolta edzésterve alapján megkezdtem a felkészülést 2009-re, az első ultratávú teljesítésemre. Az igazat megvallva fogalmam sem volt arról, hogy mire is vállalkoztam. Az első nap után alig bírtam lábra állni, és ma sem értem, hogyan csináltam végig akkor azt a négy napot.
Végérvényesen magával ragadott az ultrafutás varázsa. Az ultrafutók közössége, a jó hangulat, az egymás sikereiért való szorítás teljesen rabul ejtett.”
Ha négy nap alatt sikerült körbefutni a Balatont, akkor egy nap alatt is sikerülhet, gondolta Zsolt, így még abban az évben elindult az Ultrabalatonon.
„Az első évben százhuszonöt kilométerig jutottam, egy évvel később azonban már beértem a célba, igaz akkorra már edzővel, Márton Attilával készültem, aki azóta is segít a felkészülésben. Az idén már tizenegyedik alkalommal indultam el a körre – eddig hat ötre állok, és a sikerek vannak többségben.”
Az edzővel közös munka gyorsan meghozta a gyümölcsét, és sorra jöttek a sikerek Zsolt pályafutásában: országos bajnoki cím 12 órás versenyen, ezüstérem a 24 órás országos bajnokságon, részvétel a 24 órás világbajnokságon és a Spartathlonon, amely az Ultrabalaton mellett a másik kedvenc versenye lett.
„Emlékszem, még 2014-ben voltam ott először kísérőként, és már akkor elbűvölt. Két évvel később már versenyzőként élhettem át a hangulatát, az idén pedig újra segítőként voltam a részese. 2016-ban, amikor elindultam, nagyon meleg volt, százhuszonhat kilométerig jutottam. Sajnos annyira görcsöltek a lábaim, hogy menni nem tudtam, nemhogy futni.
Az egész verseny karakterisztikája úgy van megírva, hogy rengeteg benne a feladási lehetőség, és ez nagyon csábító.
Borzasztó kemény lejtők és emelkedők tarkítják az útvonalat, a távolság pedig beláthatatlanul nagy. Igazi alattomos verseny, mondhatni, »felfalja« a futót mind mentálisan, mind erőnlétileg. A Spartathlonhoz képest az Ultrabalaton »könnyed teadélután«.”
A visszatérést nem a szerencsére bízná Zsolt, pedig a Korinthoszon megfutott idejével részt vehetne a sorsoláson. Az elvárása azonban önmagával szemben az, hogy megfussa az automatikus indulást jelentő kvalifikációs időt.
„Köztudott, hogy a szervezők szigorítottak a bekerülési feltételeken, így nekem csak a huszonnégy óra maradt a realitás. Száz kilométeren nem tudok hét óra harminc percet, az nekem űridő. A Korinthoszon tizenöt óra negyvenöt perc volt a célom, amivel kijuthattam volna, de sajnos nem jött össze, így marad a huszonnégy órán belüli kétszázhuszonöt kilométer, erre van esélyem. Tudom, hogy erre képes vagyok. De ami a legfontosabb, hogy tizenöt év futás után is töretlen a hitem, a lelkesedésem, a futás iránti szeretetem.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
