Vannak olyanok, akiknek a sorsa olyannyira fordulatosan alakult, hogy életük kiváló alapanyagként szolgálna a hollywoodi forgatókönyvíróknak, meg sem kellene mozgatniuk fantáziájukat egy kasszasikert ígérő életrajzi film forgatókönyvének elkészítéséhez.
Ilyen ember a 46 éves Steve Way is, aki 2006-ban azzal lepte meg magát, hogy mindössze három hét felkészüléssel 3:07:08-as idővel teljesítette élete első maratoni távját.
„Amolyan kövér fickóként ugráltam a klubban edző futók mellett” – emlékezett vissza a The Guardian 2014-es riportjában az eredetileg bankban dolgozó férfi, aki korábban is küzdött súlyproblémával, és igyekezett futással, egészségesen étkezve fogyni, ám sosem volt elég kitartó.
A tündérmese sem 2006-ban kezdődött, hiszen másfél év eltelt, mire ismét komolyabban futni kezdett. Ekkortájt több mint száz kilót nyomott, és a napi húsz szál cigaretta, no meg a gyorséttermi kaják sem segítették elő az egészséges életmódot.
„Éjszaka nem bírtam aludni, annyira köhögtem a dohányzástól” – mondta a The Guardiannek. Csakhogy akkor tényleg váltott, a futásnak szentelte az idejét, és heti 130 mérföldet (mintegy 210 km) teljesített. Egy 24 hetes felkészülés nyomán 2:35:12-vel éppen 100. lett a 2008-as Londoni maratonin, míg a következő évben 2:25-tel érkezett a célba. 2010-ben már 2:20 alá ment, akárcsak 2011-ben és 2012-ben, 2013-ban viszont sérülés miatt nem indult. Igaz, e három évben lassabban fejlődött, a teste tiltakozott a 160 mérföldes heti adagok ellen.
A patinás versenyen, 2014-ben elképesztő futással a 15. helyen ért célba 40 évesen, úgy futott 2:16:27-et, hogy a 2:45-ösök csoportjával indult. A már akkor olimpiai bajnok Mo Farah és Chris Thompson után a harmadik legjobb brit lett, több mint fél perccel a Nemzetközösségi Játékok kvalifikációs idején belül futva. Mindezt úgy, hogy nem is akart igazán versenyezni, a májusi brit 100 kilométeres bajnokságra készült, csak nyolc nappal a maratoni startja előtt döntötte el, hogy indul…
Úgy előzött be elitatlétákat, hogy – pénzt spórolva – az unokatestvére feljárójára állított lakóautóban aludt. Így aztán alig hét évvel a cigaretták és a pluszkilók után, 2014-ben 10. lett a Glasgow-ban rendezett Nemzetközösségi Játékokon, második legjobb britként a skót Derek Hawkins mögött.
Akkori egyéni csúcsát is itt érte el 2:15:16-tal, egyúttal megjavította a brit veteránrekordot. „Elképesztő, hogy kanapén punnyadó emberből lettem valaki, aki képviselhette a hazáját a Nemzetközösségi Játékokon” – fogalmazott a BBC-nek. A 100 kilométeres brit bajnokságon is összejött a siker meg a csúcs (6:19:20), majd a táv az évi világbajnokságán gyomorbántalmakkal küzdve lett 13. és bronzérmes a brit csapattal – mindez álomszerű ahhoz képest, hogy az iskolában a többi kövérkés sráccal a futás első körében a bokrok mögé bújt, majd az utolsó körben állt vissza.
Az elmúlt években is rendszeresen indult hosszabb távokon, 2016-ban megnyerte a 63.75 km-es Cambridge-versenyt, míg 2017-ben és 2018-ban a Dél-Afrikában a 89 km-es Comrades maratonin szerepelt; második nekifutásra harmadikként zárt, közben 2018 májusában megnyerte a Dorchester maratonit.
„Talán most fizetem meg az árát a 2010 és 2014 közötti nagy futóteljesítményemnek” – nyilatkozta 2018 februárjában a fastrunning.com-nak, majd hozzátette, már sokkal nagyobb türelemre van szüksége az edzéseken. Korábban kevesebb mint egy hónap alatt 150 mérföldre tornázta fel a heti adagját, két éve viszont több hónap kellett hozzá, hogy heti 120 mérföldig jusson; és míg annak idején egy pillanat alatt 70 perc alatti formába tudta hozni magát félmaratonin, 2018-ban két-három hónapig tartó szisztematikus munkával tartotta elérhetőnek ugyanezt a szintet. Hozzátette, el kell fogadni, hogy az évek múlása kihat a gyorsaságra és a regenerálódásra is.
Mostanság kevesebbet olvasni róla, de nem is kérdés: fut rendületlenül.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
