A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről és Jenkei Péterről, most pedig Maráz Zsuzsa eleveníti fel a 2019. április 19-i, 250 kilométer hosszú „ázsiai Sparthatlonon”, a Szakura Micsin átélt nem mindennapi élményeit. Mint ismert, futónőnk 27 óra 14 perc alatt teljesítette a távot, amivel második lett a hölgyek mezőnyében.
„Mielőtt belevágnék a történetbe, érdemes megemlítenem, hogy az ultrafutóverseny Rjodzsi Szatónak állít emléket. Ő valamikor egy árvaházban dolgozott, és az volt az álma, hogy végigülteti cseresznyefákkal (a szakura magyarul cseresznyefát jelent – a szerk.) az utat, amelyen ma a futóversenyt rendezik, így vonva párhuzamot az árva gyermekek és a magányos fák között. Haláláig kétezer fát ültetett, utána önkéntesek folytatták, amit elkezdett.
A viadal másik érdekessége, hogy csak meghívásos alapon indulhatunk. Minden évben egy Ogo szan nevű idős úr válogatja ki azt a huszonöt külföldi futót, akik részt vehetnek a Szakura Micsin. Simonyi Balázs és Török Ilyés László volt az első két magyar, aki indulhatott a versenyen. A Spartathlonon elért eredményem alapján Simonyi Balázs beajánlott Ogo szannak, aki végül másik három magyar, Büki Tivadar, Roskovics Miklós és Simonyi Balázs mellett engem is meghívott. Ogo szan egyébként nagyon vendégszerető ember, a verseny előtt három napot tölthettünk a hegyi birtokán, ahol kicsit belepillanthattunk, miként élnek a helyiek. Később innen vittek bennünket a rajt színhelyére, amely a nagojai kastélynál volt.
Több kis csoportban vágtunk neki a távnak. A hat, körülbelül huszonöt tagú csoport hatperces különbséggel rajtolt, és tagjait futótudásuk szerint válogatták össze.
A gyengébb és lassabb futók az első csoportokba kerültek, míg a jobbak – így én is – az utolsóba. Az én csoportomban futott az előző évi Szakura Micsi női győztese, és végig arra figyeltem, hogy ne előzzön meg.
Nagyon sokáig azt hittem, vezetem a női mezőnyt, amikor a táv felénél szólt Roskovics Miki felesége, hogy van még előttem egy hölgy, aki az első, papíron gyengébb csoportba került. Meglepődtem, mert tudtam, hogy korábban megelőztem a mezőny legjobb női tagját. A fáradtságtól olyan tompa voltam, hogy nem esett le, az élen haladó futónő jóval hamarabb rajtolt, mint én. Mivel nem volt segítőnk, és a segítőpontokon is csak japánul írtak ki mindent, nem tudtam semmit, ki hol tart, ezért igyekeztem tenni a dolgomat. Végül kiderült, hogy ez a hölgy tényleg nagyot futott, és húsz perccel megelőzött. Ha tudtam volna, hogy csak ennyi volt a különbség közöttünk, odatettem volna magam. Nem baj, ezzel együtt is nagyon örültem a második helyemnek.
Egyébként gyönyörű helyeken halad a verseny. A Csendes-óceánnál rajtoltunk, és a Japán-tengernél értünk célba, miközben keresztül kellett futnunk Japán egyik legnagyobb szigetén, Honsun. Az első negyven kilométer után óriási emelkedő jött, majd a verseny hátralévő részében végig lefelé ereszkedtünk.
A táv teljesítése közben rengetegszer kellett alagútban futnunk, ráadásul háttal a forgalomnak, ami éjszaka különlegesen félelmetes, még akkor is, ha volt rajtunk villogó lámpa. Ijesztően hangzott a közeledő autók dübörgő hangja, de legalább megtörte az egyhangúságot.
A verseny egy nagyobb városban ért véget, és az volt a legfurcsább, hogy minden egyes piros lámpánál meg kellett állnom, ami rendkívül fárasztó volt. Végig puritán körülmények között futottunk, nem találkoztunk szurkolókkal, és a célba éréskor is csak néhányan tapsoltak meg bennünket. A frissítőpontokon ugyanakkor kitettek magukért a szervezők: meglehetősen nagy volt a választék – hal, rizsgolyó, gyümölcs és japán meleg ételek –, és nagyon ízlésesen tálaltak mindent.
Miután befutottunk a célba, lecsippantottunk, majd az egyik asztalnál itallal kínáltak bennünket. Ezt követően leültettek, betakartak, majd jött értünk egy busz, és elvittek egy neves japán fürdőbe. Elővigyázatosságból nem mentem be egyik medencébe sem, mivel a fürdőben rendkívül meleg volt, ami nem tett volna jót az alacsony vérnyomásomnak, és a kitágult ereimnek. Megvártuk, amíg az utolsó versenyző is célba ér – egész estig a fürdőben kellett időznünk, ami alatt nem kaptunk ételt –, majd késő este elvittek mindannyiunkat a szállodánkba, amely a hegyekben volt.
Az európai embernek kissé szokatlan, hagyományos japán vacsorával vendégeltek meg bennünket. Bár óriási volt a választék, csak keveset bírtam enni, mert abban a pillanatban úgy éreztem, szívesen fogyasztottam volna valami egyszerűbbet, mondjuk, tésztát.
A vacsora után lefeküdtünk. Az is furcsa volt, hogy egy koreai hölggyel kerültem egy szobába, ahol egy földre terített kemény paplanon kellett aludnunk. Fáradt izmaim csak nehezen engedték, hogy leereszkedjek a földre. Másnap reggel korán keltünk, és mindenkit elvittek cseresznyefát ültetni. Arra a fára, amelyet ültettem, rákerült a nevem, ami rendkívül jó érzéssel töltött el. Mi, magyarok egy helyre ültettük el facsemetéinket.
Büszke vagyok rá, hogy az utolsó magyar futók egyike vagyok, aki részt vehetett a Szakura Micsin, 2019 óta ugyanis nem hívnak külföldieket a versenyre.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
