„Mindenkinek megvan a joga, hogy bármilyen, a hegymászással kapcsolatos tevékenységet végezzen, de szerintem ez manapság már sokkal közelebb áll a sporthoz, miközben eltávolodott az alpinizmus eredeti szellemiségétől – mondta az 1986-ban a világon elsőként mind a tizennégy nyolcezrest megmászó alpinista. – Manapság rengetegen mennek el időnként falat mászni anélkül, hogy tisztában lennének vele, valójában mit jelent az alpinizmus. A többségük soha nem is járt igazi hegyen, mert túl veszélyesnek tartja. Pedig egy igazi hegymászónak szüksége van a veszélyre és a bizonytalanságra, a túl nagy biztonság, a technikai háttér és felkészülés éppen ezt öli ki az egészből. Ha ezen nem változtatnak a jövőben, az egész elveszíti a varázsát. Tokióban például nyolcszáz mászófal van, amelyeken napi szinten többezren másznak és edzenek, mégis hiányzik belőlük az igazi hegymászókra jellemző szellemiség. Az alpinizmus kaland nélkül valójában nem is alpinizmus.
Bár manapság egyre többen hódítják meg a nyolcezres csúcsokat, oxigénpalack, serpák és különböző segédeszközök segítségével, ám Reinhold Messner szerint ők inkább csak élményt gyűjtő turisták.
„Aki ezt az utat választja, az nem alpinista, inkább turista. A hegymászó egyedül van, és olyan helyeket akar meghódítani, ahol még senki sem járt vagy csak kevesen, és állandóan a kihívásokat keresi Legalábbis számomra ezt jelenti az alpinizmus. A turista viszont odamegy, ahol már sokan jártak, és ahol megvan a megfelelő infrastruktúra ahhoz, hogy elérje a célját. Persze egyáltalán nem vagyok a turizmus ellen, mert ez hoz pénzt az országnak, rengeteg embernek munkát ad, és annak is nagy élmény, aki felér a csúcsra. A legtöbb nyolcezres már a turistáknak van fenntartva, de örülnék, ha például a Nanda Devit nem nyitnák meg nekik, és az megmaradna a hagyományos mászóknak.”
Ezek után mondanunk sem kell, hogy meglepő őszinteséggel beszél arról, hogy a hegymászás egyáltalán nem csupán móka és kacagás – rengeteg fájdalmat kell elviselni ahhoz, hogy valaki elérje a célját, és elégedetten visszatérhessen, sőt, egyáltalán visszatérhessen a kiszemelt csúcsról.
„Mindig csodáltam a lengyel Jerzy Kukuckát. A nyolcvanas években ő volt mindnyájunk közül a legerősebb, hatalmas tapasztalattal, és ami szintén elismerésre méltó, hogy nagyon jól bírta a gyűrődést, tényleg hajlandó volt megszakadni és szenvedni a sikerért. Márpedig az alpinizmusnak elsősorban nem az a lényege, hogy szórakozz, és jól érezd magad. Persze én sem a fájdalmat kerestem soha, nem ez volt a cél, de ez is »a játék« része. Hozzátartozik. Minél magasabbra mész, annál jobban fáj a tüdőd, a fejed, az izmaid… Idővel el kellett fogadnom, hogy ha meg akarom hódítani a kiszemelt csúcsokat, bármilyen nehéz, együtt kell élnem ezzel. Sokan csak a csúcs meghódításáról és az ezzel járó örömről beszélnek, de az igazi hegymászók amikor visszatérnek, valójában úgy érzik, hogy újjászülettek, mert visszatértek egy olyan helyről, ahol bármikor meghalhattak volna. Újra és újra ezt az érzést keressük, hogy megtapasztaljuk, milyen volt az élet több száz évvel ezelőtt.”
