Miért választották idén a K2-t mászótársával, Suhajda Szilárddal?
A motivációnk összetett volt. Egyrészt a magyar expedíciós hegymászásnak és a K2-nek már van múltja, Erőss Zsolttal és Szilárddal mi is próbálkoztunk a megmászásával. Másrészt ott a Himalája Koronája-program, amelynek lényege, hogy mind a tizennégy nyolcezres tetején álljon magyar hegymászó, amiben nagyon jól állunk, de a K2 még hiányzik. Harmadrészt pedig személyes oka is van a választásnak, Szilárddal nagyon szeretjük a pakisztáni Karakorumot. A K2 nagyon vonzó, izgalmas hegy, a világon a második legmagasabb, 8611 méter, feljutni rá kemény fizikai terhelést és technikai kihívást jelent.
A felkészülésük más valamiben, mint az expedícióik előtt általában szokott?
A felkészülésnek alapvetően három részét szoktam megkülönböztetni, a fizikait, a stratégiait és a mentálist. A fizikai rész azért fontos, mert pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk elpusztíthatatlanok, ezért úgy kell felkészülnünk, hogy ki tudjunk mászni bármilyen helyzetből, amibe a hegyen kerülhetünk.
Suhajda Szilárd tavaly nyáron a Gasherbrumon próbálkozott.
A stratégiai felkészülést az az ismeret határozza meg, hogy az akklimatizációnk az első nap a legrosszabb, míg az utolsó nap a legjobb, az állóképességünkkel viszont éppen fordított a helyzet.
Az expedíciós hegymászás mindig veszteséggel dolgozik, nekünk ezt kell a lehetőségekhez képest leginkább mérsékelni.
Hogyan?
Ha jó az állóképességünk, amit a felkészülés során tudunk megszerezni, akkor egy „agresszívebb” akklimatizációval több tartalék marad bennünk. Magyarul minél jobb az állóképesség és a regeneráció, annál kisebb a veszteség és annál hatékonyabb az akklimatizáció. A stratégiai felkészülés pedig magában foglalja az olyan praktikus kérdéseket is, mint a felszerelés, és mivel a K2-n nem lesznek akkora tömegek, mint a Mount Everesten, fel kell készülnünk arra, hogy nem lesz nagy csapat előttünk, így a fix kötelek kifeszítésébe nekünk is be kell majd szállnunk. Amúgy pedig szépen eltervezhetünk mi bármit, a végén úgyis a hegyhez kell igazodni.
Akkor már csak a mentális felkészülés maradt.
Ez annyit jelent, hogy készen állunk a kihívásra, elfogadtuk azt, de éppen ezért ez a felkészülés legvégső része. Nagy közhely, hogy minden fejben dől el, de azért ez nem egészen így van.
A beugró egy ilyen vállalkozáshoz akkor is az, hogy igenis megedd a spenótot. Ez azt jelenti, hogy sokat kell edzeni, ezt a részét nem lehet és nem is szabad megspórolni.
Klein Dávid is járt már a K2-n, miként sárga overáljában felmászott az Annapurna csúcsára is
Suhajda Szilárddal együtt kétezertizenhatban már próbálkoztak a K2-vel. Van olyan tanulság, amit most hasznosítani tudnak?
Az, hogy mindig magunkra hallgassunk. Akkor a hármas és négyes tábor közti régió nagyon lavinaveszélyes volt, de hirtelen bejött egy időjárási ablak, és mindenki elindult felfelé. Így aztán mi is, de ott volt bennünk a kétely, mert éppen csak túl voltunk egy nagy havazáson. Szilárddal felmentünk az előretolt alaptáborba, ahol egy órán keresztül ütköztettük az érveinket, hogy eldöntsük, ez a csúcsmászási időpont most akkor jó vagy sem.
És mire jutottak?
Arra, hogy csak azért vágtunk neki, mert mindenki más is így tett. Pedig nem ez volt az eredeti ütemtervünk, és ha csak ketten lennénk a hegyen, nem indultunk volna el. Ez volt a fő érv, és nehéz szívvel ugyan, de visszafordultunk. Igazunk is lett, mert nemhogy senki sem jutott fel, de ha a többieknek sikerült volna tartaniuk az ütemtervüket, hatalmas tragédia lehetett volna belőle.
Mi történt?
A hármas és négyes tábor közötti rész teljesen megcsúszott a hegyen, a táborokat nemcsak letarolta, hanem teljesen meg is semmisítette. Emlékszem, hogyan robbantak fel az otthagyott oxigénpalackok, amikor nekicsapódtak a szikláknak – először azt hittük, biztos valami határvillongás.
Ezután mindenki összecsomagolt és hazament, nem volt miért maradni. A tanulság, hogy hallgatnunk kell a megérzéseinkre.
Mikor indul a mostani K2-expedíció?
Június hetedikén indulunk Budapestről, tizenegyedikén érkezünk Skarduba, ahonnan terepjáróval, majd gyalog folytatjuk utunkat, és huszonegyedike körül érünk fel az ötezer méter felett lévő alaptáborba. Július végén és augusztus elején kerülhet sor a csúcstámadásra, ami azt jelenti, hogy körülbelül egy hónapunk van az előkészületekre. A tervek szerint augusztus közepén jövünk haza.
Tervei között továbbra is a Himalája nyolcezresei élveznek elsőbbséget, vagy vannak más céljai is?
Nyilván az dönt, hogy amíg érezzük, ezt akarjuk csinálni, addig folytatjuk is, de nem akarom letagadni azt sem, hogy tisztában vagyok ennek a tevékenységnek a veszélyeivel. Úgy vagyok vele, amíg nem kényszerülök palackos oxigén használatára, a nyolcezresek miatt megyek a Himalájába.
De vissza akarok térni a Hindukusba is a pakisztáni-afgán határon, ami ezerkilencszázkilencvennyolcban az első expedícióm helyszíne volt, és ami ma is ritkán látogatott régió.
Viszonylag olcsó célpont, és olyan hegyek vannak ott, mint a 7708 méter magas Tiricsmir, a 7403 méteres Istor-o-Nal vagy a 7485 méteres Novsak. Ezen kívül Szilárddal nagyon szeretjük a sportmászásokat, sőt, igazából a hegymászás minden ágát. Szóval vannak más céljaink is, csak azok jóval csendesebbek.
(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 áprilisában.)
A magyarok és a K2
Magyar hegymászók először 2005-ben próbálkoztak a K2 megmászásával, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciós sorozatban Erőss Zsolt 8300 méterig jutott, és bár a legnehezebb részt kimászta, a rossz idő miatt végül vissza kellett fordulnia. Erőss két év múlva újra tervezte a K2 megmászását, de végül a rossz időjárás miatt más hegyet kellett választania a Karakorumban. Ezeken kívül még kétszer próbálkoztak magyar mászók, mindkétszer a klasszikus Abruzzi-útvonalon. 2015-ben Suhajda Szilárd és Varga Csaba 7400 méterig jutottak, egy év múlva Suhajda és Klein Dávid pedig csaknem hétezer méterig.
