Utólag milyen érzései vannak az idei K2-expedícióról?
Összeszedettek és nyugodtak voltunk. Jó stratégiával érkeztünk, és következetesen sikerült is megvalósítani. Remek expedíció volt! Amikor kellett, vártunk, amikor kellett, dolgoztunk. Nem kapkodtunk. Amikor úgy éreztük, készen állunk a csúcsmászásra, nem volt bennünk kétség, tudtuk, hogy most kell indulnunk. Ebben persze rengeteget segített, hogy az akklimatizáció remekül sikerült.
Pontosan hogyan?
Az első akklimatizációs körben alpin stílusban, még a rögzített kötelek felhelyezése előtt felmásztunk az egyes táborig, majd elsőként az idén egymagunkban eltöltöttünk odafent két éjszakát. Miénk volt a hegy, ami manapság ritka egy himalájai normál utas mászás esetében. Végül ereszkedés közben százötven méter kötelet rögzítettünk az akkor érkező serpa kötélrögzítő csapattal egyeztetve. Ők éppen felfelé másztak. Ezután három nap pihenő következett, mint egyébként minden akklimatizációs kör után. A második és harmadik hullám is erős volt, mindig volt egy minimális, egy optimális és egy maximális tervünk, és ezek a körök is mind az optimális és a maximális célmegjelölésnek megfelelően valósultak meg. Az utolsó kör során sikerült hétezer méteren egy éjszakát aludnunk egy „két és feles” átmeneti táborban, az időjárás miatt aznap nem tudtunk felmenni a hármasba. Másnap éjjel egy újabb éjszakát eltöltöttünk a valódi hármasban, hétezer-négyszáz méteren.
Mi volt az expedíció legnehezebb része?
A hegyen való mozgással nem volt gond, a terep technikai szempontból változatos volt, távolról sem unalmas, ami inkább inspirált minket. A betegség azonban nekem mindent megnehezített. Egy ilyen helyzet alaposan meg tudja keseríteni az ember életét a hegyen.
Mi történt pontosan?
Éreztem, hogy valami van a szervezetemben: folyamatos hányingerem volt, és gyomorgörcs gyötört. A hányinger miatt nehezen tudtam folyadékot bevinni. Három korty folyadék még bennem maradt, de a negyediknél már nem. A tünetek pontos okát most sem tudom, talán valami fertőzés lehetett. Ezt csak abból gondoljuk, hogy Szilárdnál később ugyanezek a jól körülhatárolható tünetek jelentkeztek, miután leért a csúcsról.
Ilyen állapotban kezdte meg a csúcsmászást is?
Nem volt vészes a helyzet, bizakodva indultam el az alaptáborból, egyáltalán nem úgy, hogy lesz, ami lesz. Még a kettes táborban is jól éreztem magam, de a hármasban már erős gyomorgörcseim voltak, mintha gyomorszájon vágtak volna. A magasság mindent felerősít, hányinger kerülgetett, öklendeznem kellett.
Ez az állapot kényszerítette később visszafordulásra?
Igen, ez vezetett odáig, de nem volt könnyű döntés. Úgy voltunk vele, hogy az expedícióból legalább valaki álljon a csúcson, és mérlegelni kellett, mi a helyes lépés. Akármilyen rosszul voltam is, azért volt reális esélye, hogy feljussak én is, viszont annak is, hogy később esetleg rosszabbul leszek, és akkor mindkettőnknek vissza kell fordulnia. Nagyjából egy órát tanakodtunk, mi legyen, tovább nem lehetett, mert időkényszerben voltunk, Szilárdnak el kellett indulnia felfelé. Végül meg kellett hoznom ezt a döntést ahhoz, hogy sikeres lehessen az expedíció.
Két éve egyébként nagyon hasonló helyzetben ugyanezt tette Szilárd is. Most rajtam volt a sor.
Az ereszkedés már rendben ment?
Igen, bár a hármas és a kettes tábor között erőltettem a tempót, hogy minél gyorsabban süllyedjek, mert tudtam, lejjebb jobban fogom érezni magam. Utána azonban visszavettem a tempóból, és igyekeztem minél több felszerelést lehozni a hegyről, hogy Szilárdnak ne kelljen majd bajlódnia vele. Még így is rengeteg cuccot cipelt le. Az alaptáborig aztán megint megnyomtam, hogy minél előbb rádióközelben legyek. Úgy voltam vele, ha Szilárd most felmegy a csúcsra, akkor volt értelme visszafordulnom.
Milyen volt a kommunikáció kettejük között?
Három kijelölt rádióablak volt, reggel nyolckor, délben és délután hatkor, ezekben az időpontokban mindig vártam Szilárd bejelentkezését. De onnantól, hogy Szilárd elindult a négyes táborból, folyamatosan nyitva tartottam a rádióvonalat, hogy azonnal tudjak reagálni, ha történik valami. Persze biztattam is, de leginkább gyakorlati kérdéseket tettem fel neki, hogy milyen az időjárás, mennyire álmos, és a reakciókból igyekeztem leszűrni, jól van-e. Kértem, írja le, hol van, mit lát, és a rajta lévő spotjeladó jeleit folyamatosan összevetetettem azzal, amit mond, és azzal, amit a magasságmérője mutat. Néha kiszámoltam, mennyire gyors vagy lassú. Emlékszem, olyan 8440 méter körül járhatott, amikor rádióztunk, és teljesen biztos volt abban, hogy két óra múlva a K2 csúcsán fog állni. Én persze tudtam, hogy le fog lassulni, ezért nem is kezdtem el hurráoptimista hangulatban biztatni, inkább azt mondtam neki, hogy nyugodjon meg, rengeteg ideje van még. Közben tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal is, igyekeztem beszámolni a benyomásaimról. Kicsit úgy éreztem magam, mint a houstoni űrközpont.
Mennyire csalódott, hogy ön nem jutott fel?
Szilárddal két hónapon át dolgoztunk, örültünk és kétkedtünk együtt, ebből csak két napig nem voltam vele – de ha úgy vesszük, a folyamatos rádiókapcsolatnak köszönhetően kicsit még ez alatt a két nap alatt is. Persze van és lehet is bennem csalódottság amiatt, hogy én nem értem el a csúcsot, de keserűség nincs bennem, és ez a legfontosabb. Erősebb az öröm és a diadalérzés, mert az expedíció sikeres volt: a barátom, a mászótársam első magyarként elérte a K2 csúcsát, és az expedíciónk sikerrel járt. Ez az érzés sokkal erősebb, mint a hiányérzet. Négy himalájai nyolcezrest másztam már meg, mégis úgy érzem, ez volt az egyik legsikeresebb expedícióm.
Van már következő cél? Újra megpróbálnak feljutni a Mount Everestre pótlólagos oxigén nélkül?
Valóban ez a távlati célunk, és tudjuk, hogy a feladat hatalmas. Mostanában sokat beszélgettünk Szilárddal az úgynevezett „hiperhalálzónáról”: 8500 méter felett egy teljesen új világ fogadja a palack nélkül mászót. Ezt a régiót helytelen lenne „csak” halálzónának nevezni, mint a nyolcezer méter feletti régiót. 8500 méter felett minden drámaian megváltozik. A magyar hegymászás történetében öten jutottak fel a K2 magasságába oxigénpalack nélkül. Erőss Zsolt és Várkonyi László sajnos már nincs közöttünk, Ács Zoltán idejét inkább már a család köti le, és vagyunk még mi ketten Szilárddal. Fontosnak érezzük, hogy most már mindkettőnknek volt része ilyen élményben.
Ezenkívül az olyan legendás hegymászók, mint Erőss Zsolt, tulajdonképpen ki is jelölték nekünk a továbbhaladás útját, hiszen a himalájai három „leggel” ő is próbálkozott, fontosnak, különlegesnek tartotta ezeket a csúcsokat: a legveszélyesebb Annapurnát, a legnehezebb K2-t és a legmagasabb Mount Everestet – természetesen palack nélkül.
E feladatok végrehajtására tragikus halála miatt sajnos már nem keríthetett sort. Logikus lenne, ha a magyar expedíciós hegymászás teljesítené a Himalája Koronája kihívást. Mi ehhez szeretnénk hozzájárulni.
Akkor tehát jövőre Everest?
Nem rohanunk. Tudjuk, nagyon alaposan fel kell készülnünk, amire fél év kevés lenne. Ezért 2020-ban, a Himalája tavaszi mászószezonja során egy másik nyolcezrest szeretnénk megmászni Nepálban. Egy kicsit „kvalifikációs expedíciónak” is szánjuk ezt: van egy sor szakmai, stratégiai elem, amit fontosnak tartunk, de ezeket szeretnénk kipróbálni a 2021-es Everest-expedíciónk előtt.
Esetleg a magyaroknak még hiányzó csúcs, a Sisapangma lehet ez a bizonyos nyolcezres?
Semmiképpen sem. Egyrészt nem elég magas ahhoz, hogy felkészítsen miket az Everestre, másrészt most ősszel egy másik magyar expedíció indul a Sisapangmára, és úgy érezzük, illetlenség lenne belenyúlni más projektjébe. De sok sikert kívánunk neki!
Fotók: Eseményhorizont K2 Expedíció
