Bódis Tamás magyar ultrafutó már a nyár elején letette névjegyét azzal, hogy a 12 órás országos bajnokságon 154.182 kilométert teljesített, s ez az eredmény jelenleg is a 2018-as világranglista legjobbja. Kiemelkedően jó produkció, mégsem garantálja, hogy valaki 25 órán belüli eredményt „robog” élete első Spartathlonján. Hogy is csinálta?
Sokan felkapták a fejüket az eredményére, hiszen a magyar futók közül ennél csak Bogár János tudott jobban teljesíteni a Spartathlonon 1990-ben és 1991-ben. Mi a titok nyitja?
Lehet, hogy meglepetés az eredmény, de szépen felépítettem ezt a futást. Nem volt helyezésbeli vágyam, egyszerűen csak szerettem volna jól futni. A verseny előtt Mihalik Norbival és Halama Leventével megbeszéltük, hogy igyekszünk 5:10-es tempót futni. Aztán Norbi jobban megindult, talán el is futotta magát, mert sérülés miatt fel kellett adnia, én meg próbáltam tartani azt a tempót, amelyre a tudásom szerint képes vagyok. Edzőmmel, Szabó Gáborral azt beszéltük meg, hogy óvatosan kezdjek, aztán az emelkedőn, a hegynél eljön az én időm. A türelem volt a taktikám – mondja Bódis Tamás.
Végül is a türelem meghozta a sikert, mert a legjobb tizenöt között szép fokozatosan lépegetett előre. Úgy tűnt, se holtpont, se nehézség…
Igazi holtpont nem is volt. Nehézségek annál inkább. Az időjárás ugyebár nem könnyítette meg a helyzetünket, a szakadó eső folyamatosan mosta a szemembe az izzadságot, ami mart, a hónom alja kidörzsölődött, azt is kimarta a só. De ezek elenyésző dolgok. Úgy hittem, a holtpont majd a hegynél érkezik el, ám inkább a „Siratófal” sunyi emelkedőjén szenvedtem egy kicsit, a legdurvább pillanat pedig az volt, amikor a remélt utolsó 21 kilométer előtt megpillantottam a 24.4 kilométeres táblát. Azt a három kilométert nem kívánom senkinek.
Mentálisan mi vitte tovább?
Igazából erős voltam, de ha mégis jött a rossz gondolat, beteg édesanyámra gondoltam. Nekem csak néhány óra kínlódást kell elviselnem, ő évek óta fájdalomban él. Érte is futottam, és ez többnyire átbillentett. Azt hiszem, fejben az a lényeg, hogy bármilyen körülmény is vesz minket körbe, ne vágyjunk a komfortzónánkra. Amint elkezdünk ágyról, meleg takaróról, fürdőről vagy pihenőről ábrándozni, akkor ott van vége a versenynek.
Ha már a komfortzónát említette: ez az eszméletlen durva időjárás mennyire írta át a programot, a taktikát, a frissítést?
Ha Leonidász felkelne, és kérni lehetne tőle, hogy harmincöt fokos kánikulában vagy ilyen viharos időjárásban teljesítsük a távot, én ismét az utóbbira szavaznék. Hogy a frissítés miben változott? Igazából nekem már az elején átíródott. Ötvennégy kilométernél gyomorgondjaim voltak, hánytam, és csak Korinthosznál tudtam magamhoz venni egy kis kekszet. Nem is nagyon tudtam enni, az összekészített húsz frissítőcsomagomból 13-at meghagytam. Fogalmam sincs róla, hogy ha rendesen tudok enni, milyen eredmény születik.
Bódis Tamás
Tud már gondolni a futásra?
Valamilyen szinten muszáj kocogni, lépdelni, csoszogni, hogy a szalagok, izmok jól regenerálódjanak, mert ha sokat kihagy az ember, sokkal nehezebb is újrakezdeni. Pillanatnyilag kétszáz droidmozgású ember közlekedik a szállodában, ami a külső szemlélőnek elég mulatságos látvány lehet. Sokan duzzanatokkal, húzódásokkal, sérülésekkel zárták a kétszáznegyvenhat kilométert, nekem a fájdalmon és fáradtságon túl mindössze egy vízhólyagom lett, így szerencsésnek mondhatom magam.
A folytatás?
Nem tudom, ezt még meg kell beszélnem az edzőmmel. Spártában a díszvacsorán Simonyi Balázs segítségével megkeresett egy holland ultraverseny szervezője, oda kaptam meghívást, valamint terveim között szerepelt egy barcelonai huszonnégy órás verseny, amelyet egy négyszázas rekortánon kell teljesíteni. Kitaláljuk, mi lenne a legjobb nekem. Tény, három-négy nagy ultraversenynél többet egy évben nem szabad vállalni. Az emberi szervezet ugyanis nem erre van kitalálva.
Fotók: spartathlon.gr
