„Te, de hát az rengeteg…” – hüledezett 89 éves nagymamám, amikor megtudta, hogy fél órát töltöttem egy tó fenekén. Búvárkodásról vallott nézetei régi történelmi beidegződésekből táplálkoznak, Vörösmarty Mihály verse alapján Béla herceg már ezer évvel ezelőtt feltette a logikusnak tűnő kérdést: „»Hah ember! Mi dolgod ott alant?«” Búvár Kund a pozsonyi Duna közepén sem jött zavarba, dali magyar vitéz módjára szavalta a habokból: „Hej Béla! víz hullámiban / Míg rajta zúgó vész rohan / Jó lenni ott alant.”
Én nem tudtam ennyire frappánsan védelmembe venni a búvárszakmát, dicső strófákat faragnom első merülésem után talán még kissé hiteltelen lett volna, ráadásul időt sem igen hagyott rá nagymamám, máris bukott ki belőle az aggódó felvetés: „És hogyan kaptál levegőt?”
Ösztönösen rátapintott a lényegre: a búvárkodás fejlődésének mozgatórugóját az évszázadok során végig az jelentette, hogy az ember igyekezett minél megnyugtatóbb feleletet adni az említett, pofonegyszerű kérdésre.
Mielőtt aznap reggel elindultam kísérőmmel, Sopronyi Richárddal a tatai Fényes fürdőhöz, bevallom, magam is kissé eltűnődtem rajta.
Noha a családban akadtak ellenzői expedíciómnak (még anyósom is igyekezett lebeszélni róla!), nem éreztem időszerűnek az alaposabb búcsút szeretteimtől; azzal a feltett szándékkal léptem ki az ajtón hajnalban, hogy vacsorázni is fogok még. Ha valamitől, hát attól nem kellett tartanom, hogy előképzettségem megzavarja majd a szűz tapasztalatszerzést. Rémlett ugyan a nyolcvanas évekből egy halvány balatoni emlék arról, hogy színes műanyag csővel ledugom a fejem a víz alá, de talán nem is én voltam az a kisgyerek, csak a többiektől irigyeltem a dolgot.
Mindenesetre amikor az előzetes egyeztetés során telefonon tájékoztatást kellett adnom a vízzel ápolt viszonyomról, töredelmesen vallottam. Úszóstílusom szigorú kritikusaim szerint egy vízbe pottyant légyére emlékeztet, elmondhatom ugyanakkor, hogy általában fenn maradok a víz színén, sőt, egy alkalommal a Dunát is átúsztam. Hogy utóbbi hőstettemet rekord alacsony vízállásnál, a Lupa-sziget és Budakalász közötti keskeny ágon hajtottam végre, nem fontos – a gyerekeimet sem ezek a részletek érdeklik, amikor időnként felidézem nekik az esetet. Velük ellentétben Richárdot nem tudtam levenni a lábáról a történettel, a tapasztalt profi kíméletlenségével közölte, odalent nem az úszótudás számít (hogy ennek örüljek-e vagy sem, hirtelen nem tudtam eldönteni).
Róla érdemes tudni, hogy negyvenhárom évéből harminckilencet kis túlzással vízben töltött, előbb versenyúszóként, 1988-tól pedig búvárként a szakma minden válfajában. Merüléseinek száma eléri az ötezret, járt már hetvenkét méter mélyen a Vörös-tengeren, huszonhat oktatói minősítéssel büszkélkedik, köztük roncsoktatóival, éjszakai oktatóival és jég alá merülő oktatóival. Újpesti stúdiójában és búvárfelszerelés-boltjában őrzi kincseit, így például a dorogi Palatinus-tó aljáról felhozott óriási vashorgonyt vagy a párkányi híd medermunkái során kihalászott, valószínűleg 1956-ban behajított puskát. Mivel a koszos Dunában csak néhány centire látni, a búvárok tapintással tájékozódnak, így azt is a kezükkel ellenőrzik, a meder alján talált világháborús bomba milyen alakú, mekkora és milyen állapotban van. Egy sokszoros gránátfogdosótól nem ezt a választ várná a kívülálló, Richárd mégis állítja, elsősorban a nyugalom csábítja a víz alá.
Budapestről Tatára autózva végigbeszélgettük az utat, igyekezett lelkiismeretesen felkészíteni a víz alatti világ törvényeire, felhívta figyelmemet a felszerelés sajátosságaira, mesélt színes búvárélményeiről, majd Biatorbágy magasságában egyszer csak rám nézett, és nekem szegezte a kérdést: „Kapsz rendesen levegőt az orrsövényferdülésedtől?”
Négy évvel ezelőtti kispályás focibalesetem és orrcsonttörésem nyomát nem nehéz felfedezni, a kérdés mégis meglepett némiképp.
Pedig kiderült, a tét hatalmas: ha a merülésnél eldugul az orrom, és nem tudom a fülemben jelentkező nyomáskülönbséget kiegyenlíteni, feleslegesen indultunk útnak.
Egészen addig a pillanatig úgy voltam vele, nagy bonyodalom nem támadhat, a testemet leküldöm a víz alá, türelmesen megvárom, míg feljön a végén, aztán megírom a kalandjait. Hogy itt valami közvetlenül rajtam múlik, hirtelen különös terhet rakott a vállamra.
A beöltözés gond nélkül ment. Búvárruha, búvármellény, búvárcsizma, búváruszony, búvárszemüveg, tényleg minden búvár volt rajtam, már csak én magam lógtam ki a sorból. Bár amíg nem értünk a vízhez, megtévesztésig hasonlítottam egy igazi profira; a hátamat húzó, tizenkét literes levegőpalack, a derekamra erősített nyolckilós ólomöv, a pocakomat enyhén kiemelő, szorosan rám feszülő ruha messziről (nagyon messziről) talán azt a benyomást keltette, nem történik itt semmi különös, csak egy unott búvár készülődik a háromezredik rutinmerülésére.
Közelebbről persze rögtön látszott az igazság. Hagyományos búvárszokás szerint gondosan beleköptem az úszószemüvegembe („Ne sajnáld, bőven küldjél bele” – biztatott Richárd), így állítólag kevésbé párásodik, majd következett az első szakmai feladat, a palackteszt. Arc a víz alatt, a fogak finoman ráharapnak az oktopuszra (a szót két perccel korábban tanultam), és mélyen, hosszan kell szívni a palackból a levegőt. Nem is hasonlítható a gyakorlat a kinti, csendes, gyors, automatikus lélegzéshez, itt minden másodpercben meg kell küzdeni a tüdő oxigénellátásáért, ráadásul a háton cipelt, mintegy másfél órai merüléshez elegendő sűrített levegő jóval szárazabb, mint a természetes változat. Ami a testemhez erősített palackot illeti, a benne feszülő 200 bar nemcsak a beletöltött levegőt, hanem az én gondolataimat is nyomasztotta kissé. Óhatatlanul eszembe jutott Georges Arnaud húsz évvel ezelőtt olvasott regénye, a Félelem bére, amelyben egy amerikai olajtársaság megbízásából a bátor sofőrnek el kell juttatnia a nitroglicerinnel színültig töltött teherautót az ötszáz kilométerre eső fúrótoronyhoz, mégpedig azzal a tudattal, hogy a szállítmány bármelyik pillanatban, akár rázkódásra is felrobbanhat. Biatorbágy óta tudtam persze, a hátamon cipelt kétszáz barnál nagyobb fenyegetést jelent számomra az a nem egészen fél bar nyomáskülönbség, amely a három-négy méter mély vízben leereszkedve vár majd orrcsonttöréssel komplikált légzőrendszeremre. Mint megtudtam, a szabad levegőn 1 bar nyomás uralkodik, a vízben az érték tízméterenként nő 1 barral, 40 méternél már jelentkezik a nitrogénmámor, 56 méter alá rendes levegővel nem szabad lemerészkedni. Csak úgy kavargott körülöttem a sok bar, a furcsa búvárfizikai világ magával ragadott még engem is, akinek addig legfeljebb annyi köze volt a barban mért örömökhöz, hogy sok-sok éve megvendégelt egy ingyen sörre a Villányi úti Tropicana Drink Bar. Na, ott is láttam egy-két mélytengeri magyar búvárt, aki újra és újra lemerészkedett a pohár fenekére, addig-addig, míg végül a pult mellett élte meg a földközi-tengeri nitrogénmámort…
„Jó lenni ott alant!” – mondta Búvár Kund, én mégis ennek az ellenkezőjét tapasztaltam, amikor nyitó feladatként néhány másodpercre le kellett térdeltem a tómederben, hogy szokjam a közeget. Az első, igen határozott érzésem az volt, hogy azonnal vissza akarok menni, a szabad levegőre.
Aztán erőt vettem magamon, és igyekeztem megbarátkozni azzal a rettenetes gondolattal, hogy a következő húsz-harminc percben odalent kell maradnom. Szokatlan problémát jelentett szembesülni azzal, hogy mindezt nem tudom megbeszélni Richárddal, aki közben az előzőleg tisztázott kézjelekkel afelől érdeklődött, jól vagyok-e. Bár nem éreztem egészen hitelesnek üzenetemet, hüvelykujjammal ösztönösen felfelé mutattam, zavaromban teljesen elfeledkezve arról, hogy előzőleg nyomatékosan elmondta: a búvárkommunikációban a felfelé fordított hüvelykujj azt jelenti, induljunk a felszínre, a „minden rendben, oké” választ a mutató- és hüvelykujjunkkal formált „o” betűvel adjuk. Szerencsére az ötezredik merülésnél már bőven van annyi tapasztalata egy oktatónak, hogy értelmezni tudja, ha a vergődő tanuló véletlenül a nemmel fejezi ki az igent…
Aztán elindultunk. Utólag, a vízben készült fényképeken látom, hogy Richárd úgy fogta kezével a hátam, ahogyan Perdita és Pongo cipelte csemetéit a 101 kiskutyában, bajom így végképp nem eshetett.
Úsznom talán nem is kellett volna, sőt mint később kiderült, ütemes lábtempóm valóban nem számított úszásnak, még ha közben szentül hittem is, békatalpaimmal krallozva haladok előre.
Segítőm jelenlétéből annyit érzékeltem, hogy időnként felbukkan a szemem előtt vízálló tokban lehozott telefonja, néha látom búvárszemüvege szélét, egyszer-egyszer pedig előrenyújtott karját is, amint ujjaival jelzi, merre haladjunk tovább. Ha léteznek őrangyalok, valahogy így navigálhatják az embert az élet cápákkal teli, zavaros medrében: sohasem látod, mégis a közeledben érzed, biztonságot ad, és néha azt is megmutatja, melyik sás aljában lapul egy érdekesen ronda zöld béka (amelyből aztán nagyon ritkán királylány/királyfi lesz).
A szép angyalhasonlat után félve merem leírni a fejemben odalent átvillanó, zavaros, eretnek és teljesen nevetséges képzelgésemet. Alapvető búvárelv, hogy minden merüléshez minimum két ember kell, hogy ha az egyik segítségre szorul, a másik kimenekítse a bajból, és a rendelkezésnek természetesen mi is eleget tettünk a tatai Fényes fürdőnél. Igen ám, de a szabály nem rögzíti, hogy ki az egyik és ki a másik, vagyis elvi síkon az is előfordulhat, hogy nem a vasprofi, hanem a lelkes amatőr kerül a mentő szerepébe. Hogy mit csináltam volna ebben az abszurd helyzetben, jobb nem belegondolni. Mindenesetre rögtön megbicsaklott volt a mennyei párhuzam: talán a bukott angyalok is kezdő búvárokból vedlettek át valamikor egy alattomos víz mélyén.
Bár orromat befogva eleinte becsületesen próbáltam levegőt kipréselni a fülemen, az orrproblémámmal összefüggő fülnyomás-egyenlítési kísérleteim rendre kudarcba torkollottak és fulladásveszéllyel fenyegettek, úgyhogy egy idő után feladtam a kísérletezéssel. Mellesleg az első néhány másodperc kellemetlen élménye után, a hosszú, egyenletes lélegzetvételre tudatosan odafigyelve sikerült többé-kevésbé kizárni a nagymamám által rögtön diagnosztizált, „kapok-e rendesen levegőt?” dilemmát, és csodák csodájára elkezdett kitárulkozni előttem a tó alatti varázslatos világ. Az algaszerű növények, hínárok többméteres szövedéke mellett tisztán átsütötte a víztömeget a májusi napfény, a tó fenekén fakadó meleg forrásoknál a fehér homok látványosan örvénylett-kavargott, a királyfivá válás kezdeti stádiumában járó béka meg ráérősen csücsült egy árnyékos mélyedésben, türelmesen várva a kalandra éhes búvárlányt. Kincset rejtett magában a tavi meseország minden részlete, ám leginkább a körülöttem úszó halak nyűgöztek le. Rajongok a pontyért, fokhagymás-tejes lében beáztatva, aranysárgára kisütve, tartármártással tálalva nincs a világon kedvesebb állat nála, ám hogy régi kedvencemmel egy napon úszótársként találkozom, álmomban sem képzeltem volna.
„Ki vagy te, aki jársz alatt / S ijeszted a futó halat, / Mely mélyeken lakik?” – kérdezte annak idején a vizet kémlelve Béla herceg. A helyzet azonban úgy fest, hogy vagy a halak lettek tapasztaltabbak az elmúlt évezredben, vagy az én víz alatti tekintélyem hagy kívánnivalót maga után, mindenesetre Búvár Kunddal ellentétben előlem valahogy nem iszkoltak a pontyok, amurok, keszegek. Igaz, én nem lékeltem meg német csatahajókat, nem küzdöttem meg a Duna örvényeivel, egyéb hőstetteket sem hajtottam végre odalent.
Ha csak az nem számít annak, hogy rontatlan szárazföldi emberként fél órát a víz alatt töltöttem. Ami pedig – nagymamám a megmondhatója – egy tó fenekén rengeteg idő…
(Megjelent a Vízi sportok magazinban 2016-ban.)
Kristálytiszta, meleg víz Tatán
A tatai Fényes fürdő a magyar búvárok Mekkája, a 21-22 Celsius-fokos források által táplált kristálytiszta tó ideális merülőhely. A magyar búvárirodalom klasszikus könyveiben, az 1962-es Békaemberekben és az 1963-as Kalandok a tenger mélyén című kötetben megemlítik, a hatvanas évekből fénykép is fennmaradt a tó partján Rádai Ödönről, a magyar búvárkodás úttörőjéről. A tatabányai szénbányászat következtében az 1913 óta használt fürdőhelyen 1973-ban az utolsó forrás is elapadt, és csak a bányászat leállásával, 2001 óta fakadt újra, a teljes vízhozam ma már harminc köbméter per perc. A vízinövények vágása, eltakarítása és az iszapolás folyamatos munkát kíván, Varga Norbert, az öt nagy és számos kis forrásból táplálkozó fürdő gondozójának áldozatos tevékenysége nélkül aligha élvezhetnék a búvárok a hely kitűnő adottságait.
