Ha a víz meghódításáról van szó, egészen az ókorig is visszanyúlhatnánk, de a ma ismert vadvízi evezés vagy rafting története a második világháború után kezdődött – hol máshol, mint Amerikában? Akkoriban azonban még egyáltalán nem a sportértékét igyekeztek kidomborítani, sokkal inkább kihívásként tekintettek rá.
Elsőként az amerikai hadsereg gyakorlatozó katonái vágtak neki a zord folyóknak a partra szálláshoz használt masszív, többszemélyes felfújható gumicsónakokkal.
Ez azonban gyorsan kinőtte magát, és a hetvenes évektől kezdve egyre népszerűbbé vált mint szabadidős tevékenység.
A néhány évtized alatt végbement szemléletváltás annak köszönhető, hogy ezek a hajók szinte mindent kibírtak, mert egyre ellenállóbb anyagból készültek, irányítóik pedig mind nagyobb biztonságra törekedtek, mivel a kalandos terep miatt eleinte gyakoriak voltak a balesetek. És mivel a vállalkozó szelleműeknek így mind kevesebbet kellett törődniük a testi épségükkel, egyre inkább az élményszerzés került előtérbe.
Adrenalinlöket veszélyes vizeken
A raftingot különösen vonzóvá tette és teszi a mai napig, hogy nincs szükség különleges kondícióra, nincs szükség hónapokig tartó kemény edzésekre, s átlagos erőnlét is elegendő, hogy be merjünk ülni a csónakba.
Sőt, a mentőmellény kötelező használata miatt nem szükséges az úszni tudás sem – persze azért erősen ajánlott!
Az első raftingtúra ugyanis mindig azzal kezdődik, hogy védőruhában bele kell ugranunk a hideg vízbe, így szokjuk a közeget, és tudjuk, milyen érzés a vízbe esni, s ott hogyan irányíthatjuk a testünket, míg biztonságos részre érünk. Minél hamarabb forduljunk a hátunkra, a lábunk pedig legyen előttünk, hogy távol tartsuk magunkat a szikláktól. Kicsit pszichés feladat is, mert meg kell szoknunk, milyen például, amikor lesodródunk egy kisebb vízesésen, és néhány másodpercig a víz alá kerülünk. Főleg annak lehet nehéz, aki viseli ugyan a mentőmellényt, amely visszadobja a víz felszínére, de nem tanult meg úszni. Az első csobbanás után viszont senkiben sem marad félelem – ami jobb is, mert hamarosan úgyis jön a második és harmadik csobbanás, csak már élesben.
Ami különlegessé teszi a raftingot a többi extrém sporttal szemben, a csapatösszetartó erő, mivel egyszerre legalább négy ember irányítja a csónakot.
Azaz, tulajdonképpen a rohanó víz sodorja magával, a csónakban ülő embereknek pedig az a feladatuk, hogy lapátjaikkal irányban tartsák vízi járművüket, és ellökjék a közeli szikláktól. Mivel ez a sport folyamatos figyelmet igényel, már önmagában pillanatok alatt felviszi az adrenalinszintet, ugyanakkor szórakoztató és izgalmas időtöltés.
Az élmény hat fokozata
1. Könnyen hajózható síkvíz, kisebb zúgókkal és kanyarokkal, kevés hullámmal. Inkább evezés, jól belátható.
Rába folyó
2. Gyorsabb folyású víz, már nehezebben leküzdhető, kicsit örvényes, itt-ott természeti akadályokkal. Salza (Ausztria)
3. Erős, örvénylő sodrás, kisebb vízesésekkel, figyelni kell az útirányra, mert nem mindig egyértelmű.
Soca (Szlovénia)
4. Már igazán nehéz, sziklás folyó, erős hullámzással, gyors zúgókkal és éles kanyarokkal, több vízeséssel.
Soca bizonyos szakaszai (Szlovénia)
A Soca völgyében alapos felkészülés nélkül nem ajánlatos raftingolni
5. Annyira nehéz fokozat, hogy kötelező bejárni előtte a pályát! Nagyon gyors folyó, annak minden elemével, nagy víztömeg, nehéz irányban tartani a hajót.
Savinja (Szlovénia)
6. Annyira nehéz terep, hogy gyakorlatilag lehetetlen rajta raftingolni, csak bizonyos időszakokban.
Defereggenbach (Ausztria)
Arra azért számítsunk, az első alkalmakat még az jellemzi, hogyan halásszuk ki menet közben vízbe esett társainkat a folyóból, de egyrészt ennek is megvan a maga varázsa, mint ahogy annak az érzésnek is, hogy a kis felfújható hajónkkal tehetetlenül sodródunk a természetes akadályok között. Mivel a rafting az egyik legbiztonságosabb extrém sport, inkább vicces, mint ijesztő nézni, ahogy egy huppanónál az egyik csapattársunk a csónak peremén ülve úgy „pattan bele„ a vízbe, mint egy tehetetlen gumilabda.
Idővel azonban mindez kontroll alatt tartható, és ahogy egyre magabiztosabbá válunk a vizeken, mind nagyobb kihívásokkal nézhetünk szembe. Ugyanis mint mindent sportágban, itt is léteznek fokozatok, a vadvizeket hatos skálán osztályozzák.
Érdemes mesterséges pályán kezdeni, amilyeneket nagyobb folyókon – például a Dunán – alakítottak ki a zsilipeknél, de a természetes környezet ad igazi raftingélményt.
Nagyon figyeljünk az időjárás-előrejelzésre, mert az esős napokon megnövekvő vízhozam még egy könnyű pályát is veszélyessé tehet, de néhány fokozatot biztosan dob rajta.
A sportág egyetlen hátránya, hogy Magyarországon nem űzhető, mivel nincsenek nagy hegyeink, ahonnan lezúdulhatna a víz, de a környező országokban ideális helyszíneket találunk.
A folyamatos koncentráció miatt is fárasztó sport, ezért a pihenés is fontos szempont
Ilyen Ausztriában a Salza-folyó, Szlovéniában a Soca, Romániában a Cserna vagy Szlovákiában a Bela-patak, amelyeket Budapestről néhány óra utazással el lehet érni. Kora reggeli indulás esetén délben már fel is csatolhatjuk a védősisakot.
Amire mindig szükség van
CSÓNAK ÉS EVEZŐ. A gumicsónak 4–12 fős, amelyet evezőlapátokkal lehet irányítani, valamint távol tartani a szikláktól a szűk folyórészeknél.
NEOPRÉN RUHA. Néhány milliméter vastag, az egész testre ráfeszülő vízhatlan öltözet, amely a hideg víztől óvja és melegen tatja a testet.
MENTŐMELLÉNY. Az elsődleges védőfelszerelés, mely véd a szikláktól és fenn tart a vízen, ha belesnénk a folyóba. Érdemes feltűnő színű mellényt hordani, mert könnyebben észrevehető, és könnyebb követni a társat, ha esetleg elsodródna.
Talán felesleges is mondani, miért kötelező a mentőmellény
Forrás: AFP
SISAK. Másodlagos védőfelszerelés, védi a fejet az ütközésektől, de fontos, hogy stabilan illeszkedjen, ne lötyögjön, miután felvettük.
MENTŐKÖTÉL. Akár húszméteres is lehet, a végén jól látható, zsákszerű anyaggal, amellyel visszahúzható a csónakba a vízbe esett társ.
(Megjelent a Vízi sportok magazinban, 2016-ban.)
