Kicsit bizarr fordulat, de Meredith J. Eberhardtot mind a tíz körméről lekapta a túrázás iránti szenvedélye. Pontosabban fogalmazva: a világszerte ismert amerikai túrázó kapta le a tíz körmét, amikor úgy döntött, hogy műtéti úton távolítja el azokat a lábujjáról, kiküszöbölve ezzel a fertőzésveszélyt, amelynek a rendszeres gyaloglással tette ki magát.
Márpedig M. J. Eberhardt sokat gyalogol: több mint 34 ezer mérföldet, azaz 54 700 kilométert tett meg, ráadásul 61 évesen vágott bele a természetjárásba.
Amikor a legtöbben már a nyugdíjaskorra gondolnak, akkor Eberhardt nekivágott az Egyesült Államoknak, és hogy meddig jutott, Robert Moor The Guardianban megjelent cikke, illetve a túrázó saját beszámolói alapján derítettük ki.
A középiskolában kosárlabdában és baseballban egyaránt jeleskedő férfi később orvosként dolgozott. Feleségével a floridai Titusville-ben élt, ahol egy kutatócsoport tagjaként tevékenykedett. A projekten a NASA tudósaival együtt dolgozott, és az volt a célja, hogy a hályoggal küzdő emberek újra visszanyerhessék látásukat. A kutatások sikeresek voltak, M. J. Eberhardtot pedig boldoggá tette, hogy a betegei újra jól láttak. Büszke volt arra, hogy biztos hátteret teremtett a családjának, közben ugyanakkor ürességet is érzett.
Tízmillió lépés
Útjai során Nimblewill semmilyen felesleges holmit nem vitt magával, ugyanakkor könyvet írt emlékeiből táplálkozva. A Tízmillió lépés című írása az USA keleti partján tett útját eleveníti fel. Az első és a második kiadás is elfogyott belőle, ma már leginkább csak a használtkönyv-piacon lehet hozzájutni. Hasonlóan sikeres volt második könyve is, amelynek az „Ahol a betonút véget ér” címet adta. Érdekesség, hogy még egy verseskötetet is kiadott.
Ötvennégy esztendősen vonult nyugdíjba, és innentől kezdve egyre több időt töltött Georgia állambeli birtokán, amely a Nimblewill-patak mellett terült el. Feleségével teljesen elszakadt a civilizációtól, és mint elmondta, nem szívesen emlékszik ezekre az évekre. Fiai akkor már régóta nem beszéltek vele. Eberhardt a túrázásba menekült. 1998-ban, 60 éves korában indult első igazán hosszú túrájára, amikor Floridából gyalogolt észak felé – végig a keleti parton –, majd több mint 3600 kilométerrel odébb, a kanadai Cap Gaspében fejezte be az útját. Mindezt úgy, hogy nem sokkal korábban szívelégtelenséget állapítottak meg nála – az orvosok ezért szívritmus-szabályozó beültetését javasolták neki. Ő azonban elutasította a beavatkozást. Töretlenül hitt magában, erre mutat rá a honlapján olvasható filozófiája: „Nincs rossz nap a hegyekben, csak van néhány, amely jobb a többinél.” Minden nehézség ellenére épen és egészségesen teljesítette az emberpróbáló túrát, amely egyfajta megvilágosodást jelentett neki.
„Miért hagytál el, Uram?” – fordult az ég felé, amikor a Mont Jacques-Cartier-n sötét viharba került, ám az égzengés egy piciny szünetét kihasználva feljutott a csúcsra, ahol már napfény fogadta.
„Éreztem Isten megbocsátó melegségét” – mondta M. J. Eberhardt, aki Nimblewillre keresztelte át magát, és egészen más emberként tért haza a megpróbáltatásról. Kívül is, belül is megváltozott.
2003-ban elvált, de minden vagyonát volt feleségére, valamint két fiára íratta, így a Nimblewill-patak mentén elterülő birtokát is. Csak a társadalombiztosításából élt – ha a hónap végére elfogyott a pénze, akkor éhesen ment tovább. Ennek ellenére szabadnak érezte magát, hiszen minden idejét a túrázásnak szentelhette.
Amerika négy sarka
A túrázással foglalkozó rootsrated.com internetes oldal hosszú interjút közölt Meredith J. Eberhardttal. Ő az egyike annak a tucatnyi vállalkozó kedvűnek, akik teljesítették az úgynevezett „Triple Crownt”, azaz az Appalachian Trailt (3500 kilométer), a Pacific Crestet (4270 kilométer), valamint a Continental Divide-ot (5000 kilométer) is. Sőt azon két ember egyike, aki mind a tizenegy egyesült államokbeli nemzeti túraútvonalon végigment. Ráadásul M. J. Eberhardt 75 évesen még nekivágott az Új-Mexikót Floridával összekötő útnak, hogy befejezze a Great American Loop elnevezésű túrát, amely az USA négy legtávolabbi sarkát kapcsolja össze.
„Minden lépésnél azt éreztem, hogy nincs rajtam teher, minden nehézség elszállt a testemből, és mintha egy futópad lenne alattam, úgy hagytam magam mögött a megtett utat” – emlékezett Nimblewill.
A ma már csaknem 80 éves öregúr aszpirinnel és ízületi gyógyszerekkel igyekezett csökkenteni a fájdalmait a túrái során, útjai évről évre rövidebbek lettek, a hideg teleket pedig platós autójában töltötte, amellyel egy-egy bevásárlóközpont vagy nemzeti park parkolójában táborozott le. A kilométereket róva négy bordáját, sípcsontját és bokáját is eltörte. Kínzó fájdalmak gyötörték, szörnyen nézett ki a lába, egyszer pedig Kanadában még a villám is belecsapott.
A Robert Moorral történt közös túrája utolsó napján Nimblewill megállt egy kavicsos útkereszteződésnél, majd megmutatta a túracsomagját. Ezek voltak benne: egy ponyvából készült sátor, hálózsák, párna, orvosi csomag, műanyag poncsó, néhány ultrakönnyű nadrág és egy fémdarab. A teherautóján kívül néhány tárgyat őrzött még a nővére házában – és ennyi.
„Mondom is a barátaimnak, hogy évről évre kevesebb és kevesebb vagyok, egyúttal minden évben boldogabban élek” – tette hozzá.
Fogkefe helyett fogpiszkálót használt, egyetlen feleslegesnek tartott holmit sem cipelt magával, se cserezokni, se másik cipő, se könyv, se vécépapír, se jegyzetfüzet nem volt nála. Sőt élelem sem, holott a legtöbb túrázó az éhségtől fél a leginkább a vadonban. Az öreg azonban még egy cukorkát sem tartott magánál.
„Nem, azt hiszem, nem félek a haláltól” – válaszolta az elmúlást firtató kérdésre, majd elmesélte: a nagyapja az erdőben halt meg, vadászat közben szívrohamot kapott. Az apja szintén az erdőben hunyt el, egy láncfűrész okozta a halálát. Mint Nimblewill mondta: neki sem lenne ellenére, ha egy túra során érné a vég.
(Megjelent a Terepsportok magazinban 2017-ben.)
