„A fulladáshoz már másfél deciliter víz tüdőbe jutása elég” – mondja halálos nyugalommal Engyel Ákos, aki két évtizede űz egy olyan sportot, amelynél minden hiba magában hordozza, hogy az aktuális merülés az utolsó legyen. Ő mégsem feszeng, inkább oktatja az apneát.
„Az igazi veszélyt az ájulás jelenti. Ha szárazföldön veszted el az eszméleted, legfeljebb esel egy nagyot. Ha vízben történik, és nincs a közelben senki, aki ért a mentéshez, abból nagy baj lehet. A légzés tíz-tizenöt másodperc elteltével automatikusan újraindul, ha a légutak akkor is víz alatt vannak, előbb fulladsz meg, mint ahogy magadhoz térnél. Éppen emiatt sosem edzünk egyedül, mindig kell legalább egy ember, aki folyamatosan szemmel tart, és szükség esetén képes beavatkozni.”
A szabad tüdős merülés, nemzetközi nevén apnea vagy freediving egyáltalán nem veszélytelen sportág. Megköveteli, hogy ismerjük saját korlátainkat, maximálisan odafigyeljünk a testünk által küldött jelzésekre, tisztában legyünk azzal, meddig mehetünk el. Cserébe megtanít a légzési ingerek kezelésére, a levegő felhasználásának optimalizálására, és lehetővé teszi, hogy búvárpalack nélkül is hosszú percekig tartózkodjunk a víz alatt. Hogy milyen sokáig?
„Akik először érkeznek hozzánk, legfeljebb másfél percig bírják egyetlen levegővétellel. Ezt a kezdő tanfolyam első felére mintegy három percre nyújtjuk. A további fejlődés attól függ, mennyire tetszik meg a sportág, és mennyire hajlandó valaki szenvedni az eredményért.”
A szenvedést szó szerint kell érteni, a szervezet ugyanis az oxigénmennyiség csökkenésével egyidejűleg különböző kontrakciókat, azaz légzési ingereket produkál.
„Vegyük az oxigénes statikus apneát. Itt százszázalékos oxigént lélegzünk merülés előtt, amivel egy kezdő is bírhatja hat percig. Nálam tizennégy perc után jön az első kontrakció, ami egy nyelést jelent. A következő fázis a rekeszizom rángása, a szervezet ezzel próbál kipréselni még több oxigént a tüdőből, és az agyba közvetíteni. Egy sportoló ezt képes kezelni és a kontrakciós szakaszt akár hat percig kitolni.”
A versenyeket, merüléseket mindig orvosi csapat biztosítja, de beavatkozni kizárólag ájulás esetén szoktak. Engyel Ákossal ez még sosem fordult elő, a gyakorlatok közben azonban már többször került oxigénhiányos állapotba.
„Ilyenkor a motorikus kontroll zavara lép fel, önkéntelen izomrángások jelentkeznek tíz-tizenöt másodpercig. De ettől nem szabad megijedni. Laikus szemmel ugyan ijesztő lehet, de megfelelő biztosítással nem veszélyesebb, mint amikor egy atlétának begörcsöl a lába.”
Engyel Ákos tenger híján többnyire medencében merül
Tenger hiányában főként az apnea medencés számait űzi, de ha alkalma nyílik rá, mélységi merülésre is szívesen vállalkozik.
„Amíg Olaszországban bárki kislattyog csattogós papucsban a tengerpartra, és merül egy jót, nekünk ritkán adatik meg hasonló. Amikor igen, a magyarok sem vallanak szégyent, ötven-hatvan métereket merülünk. Egy ilyen mélységű merülésnél lefelé harminc méternél jelentkezik az első kontrakció, nyeléssel folyamatosan egyenlíteni kell, hogy ne szakadjon be a dobhártya. Felfelé úszva még nehezebb haladni. A felhajtóerő nem segít, a ránk nehezedő víztömeg miatt olyan, mintha valaki minden tempónál visszarántana kicsit.”
Magát a sportot a kilencvenes évek végén ismerte meg egy barátja révén. Önmagától gyakorolt, versenyekre járt, tapasztalatot cserélt. Az internet elterjedésével később fórumokat látogatott, videókat nézett, és lelkesedése ma sem csillapodott.
„Napi szinten edzek, úszom. Nem csak állok a parton, és osztom az észt. A világcsúcsok ma már nagyon magasan vagy inkább mélyen vannak, de azért megpróbálok közelíteni hozzájuk.”
(Megjelent a Vízi sportok magazinban 2016-ban.)
A legnagyobb élmény
Delfineket látni mindig különleges élmény, de Engyel Ákos nemcsak a partról szemléli őket, hanem arra is képes, hogy együtt merüljön velük.
„Egyiptomi búvárszafari során kimentünk a delfinek közé szabad tüdőzni. Nagyjából ötvenes raj vett körül minket, láthatóan meglepődtek, hogy nem a partról nézelődünk, hanem közöttük úszkálunk. Tizenöt-húsz méteres mélységbe merültem le hozzájuk, az egyik mögé megpróbáltam beállni és követni, ahogyan jobbra-balra cikázik. Úgy tűnt, tetszik neki a játék, mert lassított a tempóján, és folyamatosan hátrasandított, ott vagyok-e még.”
