KÍNAI RÉSZSIKER. Huszonkétezer évvel ezelőtt, amikor a cro-magnoni ember két botot kötött a talpára, még nem versenyezni akart, és nem is a száguldás élményéért tette. A túlélésért.
Ahogy Roland Huntford írja, a barlangrajzok azt sugallják, az őskőkorszaki ember már síelt. Nem úgy, mint Alberto Tomba, még csak nem is úgy, mint Björn Daehlie, de haladt a havon.
Az első sítalpakat és sícipőket azért alkotta meg a leleményes homo sapiens, hogy a befagyott vizes területeket is át tudja szelni, így ejthesse el a rén- és jávorszarvasokat.
De kik lehettek valamivel később az úttörők?
Elég széles körben elfogadott tény, hogy a nyomtatás, a lőpor, az iránytű feltalálásért járó dicséret a kínaiakat illeti, az kevésbé, hogy a sízésért is, bár ők azt hirdetik, e tekintetben is az elsők voltak. Mindenesetre az időszámításunk előtti 206 és 225 közötti időből való a Han dinasztia tudósa által lejegyzett szöveg, amely szerint az Altaj-hegységben a Dingling nemzetség a térdig érő szőrmecsizmához fatalpat csatolt, és úgy kelt át a havas tájakon.
Archeológusok is találtak sziklarajzokat az Altaj-hegységben, amelyek hasonlóképp sítalpakon ábrázolnak embereket. Az egyiken speciel azt viselve vadászik (h)ősünk egy kőszáli kecskére. Kínai régészek szerint ezek a rajzok tízezer évvel ezelőttiek. Ha ez igaz, ez a legősibb bizonyíték a síelésre, más kutatók szerint viszont a rajzok mindössze 3000 évesek.
Minthogy azonban találtak sziklarajzokat orosz területeken, mindössze 500-600 kilométerre az Altaj-hegységtől, egyes régészek szerint valóban az Altajból ered a sízés, onnan terjedt el és hódította meg Oroszországot, Finnországot valamint a skandináv nemzeteket.
A legrégebbi sílécet illetően ugyanakkor nincs vita: 8000 éves lehet, a fából készült lécnek egy kis darabját találták meg Visben, Oroszországban.
AZ ÓRIÁSNŐ ÉS A SÍLÉC. Északra evezve, 1895-ben a norvégiai Steinkjerben fedeztek fel sziklarajzokat, amelyek Norvégia legrégebbjeinek bizonyultak, és mintegy 5500 éve készülhettek. Modern kutatások alapján viszont a lappok már 6000 évvel ezelőtt síeltek (ha már itt tartunk, csak idehaza elterjedt kifejezés a lapp, ők inkább számiknak szeretik magukat nevezni). A skandináv mitológia szerint pedig a korai istenek egyike, a harcos Ull, illetve a hegyi óriásnő, Szkádi is síléceken vadászott, utóbbit illetik is a síistennő kifejezéssel. A harcnál maradva, a dán historikus, Saxo Grammaticus már a 13. században írt a sítalpakon háborúzó csapatokról, ezek az osztagok majdhogynem olyan sebességgel közlekedtek, mint a könnyűlovasság.
És hogy Skandináviában mikorra datálható a legősibb sí? A norvég Drevjaskia 5200 éves, ahogy a Svédországban talált legrégebbi darab, a Kalvträsksidan szintén.
Még 1924 őszén történt, hogy a svédországi Kalvträskban egy csapat férfi árokásásba fogott – akkor persze aligha gondolták, hogy sporttörténeti jelentőségű tárgyra bukkannak. Pedig másfél méter mélyen furcsa fadarabokra lettek figyelmesek. Amikor óvatosan kiemelték a találtakat, kiderült, két, 204 centiméter hosszú sílécre, valamint egy lapát formájú, 156 centis síbotra leltek, amelyekről jóval később régészek szénizotópos kormeghatározással megállapították, körülbelül 5200 évesek, azaz korábbról valók, mint például az egyiptomi piramisok. Archeológusok egyébként úgy gondolják, a kezdetekben csak egy botot használtak a sízők, ami az egyensúlyozás mellett fegyverként is szolgált. A sízés amúgy is összekapcsolódott a fegyverviseléssel, a középkorban a skandináv gazdák, vadászok és harcosok rendszeresen síeltek, a 18. században pedig a svéd hadseregben szerveztek síversenyeket. Az 1700-as évek második felében Norvégiában ugyancsak a hadsereg rendezett ügyességi számokat, lesikló és sílövő viadalokat.
Az 1800-as évek közepe, egészen pontosan 1850 újabb mérföldkő: a norvégiai Telemarkban fafaragók feltalálják a hajlított végű sílécet. A súlyelosztás mindjárt sokkal egyenletesebbé válik, azt megelőzően ugyanis a sílécek vastagok voltak, hogy ne hajoljanak meg és ne süllyedjenek el a hóban a síző súlya alatt. A kerekítés lehetővé tette, hogy keskenyebb, könnyebb legyen a síléc, amit így sokkal könnyebb volt irányítani.
RÖVID LÉCHEZ RÖVID BOT. Az első országos bajnokságot az 1860-as években mindjárt meg is rendezték Oslóban. Aztán egyre többen kezdtek hódolni a sízésnek, az 1880-as években a sífutás helyett a lesiklás öltött világméreteket, az adrenalinfröccs ugyanis, ami a lesiklást kíséri, sokaknak vonzóvá lett. Onnantól fogva nem lehetett megálljt parancsolni az alpesi sí népszerűség-növekedésének.
Ennek ellenére, 1924-ben, az első téli olimpián a franciaországi Chamonix-ban még csak sífutásban és síugrásban osztottak ki aranyérmeket, 1936-tól, a Garmisch-Partenkircheni téli játékoktól azonban már a lesiklás is olimpiai szám. Ez az az év, amikor az Egyesült Államokban feltalálják a felvonót, ami mint szabadidős tevékenység forradalmasította a sízést, vagy mondjuk úgy, még szélesebb tömegeket csalt a sípályákra.
A sízés bölcsőjének persze Norvégiát, és a Telemark megyei Morgedalt tartják. Innen származik a modern síelés atyja, a szegény, hatgyermekes farmer, Sondre Norheim. Az első országos síbajnokságot megnyerő Norheim tecnikai újításai között is a legfontosabb a Telemark síléc megtervezése, amit ma is minden modern sí prototípusának tartanak. Norheim 42 éves korában, az 1868-as bajnokság megnyerésével vált országosan ismertté, a lesiklásból, sífutásból és ugrásból álló összetett viadalon a sízést forradalmasító ötleteinek hála győzhetett. Ő mutatta be először a párhuzamos fordulást, léce és botja is rövidebb volt, mint versenytársaié – attól a naptól fogva mindenki az ő módszere után ment. Számos norvéggal egyetemben Amerikába emigrált, ahol ugyancsak megteremtették a sízés kultúráját.
MEGLEPŐ HÓCIPŐ. És hogy idehaza hogyan alakult a sísport története? Mint az Schäffer János alapos munkájából kiderül, a norvég Ernst Jensen performansza nyomán gúvadtak ki először a szemek, a Regélő nevű lap beszámolója szerint a bergeni fiatalember sokak ámulatára norvég csúszkákon hússzor körbefutotta a pesti vásárpiacot, bár a sílécet mifelénk még később is csak hócípőnek hívják. Chernel István, a klasszikus sítúrázó, aki bejárta Kőszeg környékét, a 19. század végén kiadott könyvével – amelyben rendszerezte a sísport kérdéseit –, hamar megbecsülésre tett szert Ausztriában is – 1891-ben kezdett megismerkedni Norvégiában és lappföldön a sízéssel, és mutatta be később az új téli közlekedési eszközt Kőszegen. A magyarországi sízés kezdetének mégis 1892. december 4-ét tekintik, amikor az amúgy tornász Demény Károly a Svábhegyre gyalogolt fel, majd csúszott le Oslóból hozatott lécekkel anélkül, hogy bukott volna.
Egyre többen kezdtek hódolni a sízésnek – amit akkortájt sokan lábszánkózásnak hívtak –, 1895-ben az első síugrók is feltűntek a Svábhegy oldalában.
Aztán egyre inkább elszabadultak a síversenyek és túrák, rendeztek 103 km-es viadalt Szabadka és Újvidék között. A síoktatók atyjának az osztrák Mathias Zdarskyt tekintik idehaza, aki már 1907-ben tanfolyamot indított, az egy év múltán megalakuló Magyar Sí Klub pedig a Magyar Síszövetség elődjének tekinthető.
Nem csak azért nevezetes dátum a magyarországi sísport történetében 1911, mert megalakult a sportágnak később számos bajnokot adó Vasas SC, hanem mert Tátraszéplakon megrendezték az első Magyar Sí Bajnokságot.
A BÉKE VITTE SÍPÁLYÁK. Magyarország akkoriban bővelkedett a 2000 méternél is magasabb hegyekben, az 1920-as trianoni békeszerződés azonban alapjaiban rengette meg a hazai sísportot. Odavesztek a Felvidék és Erdély ormai, a sízők lelkesedése azonban felülírta a gondokat, Kőszeg és Sopron környékén, a Mecsekben, a Mátrában és a bükkben is sípályákat alakítottak ki. A harmincas évekre magához tért a sportág, egyre több klub alakult, a tanfolyamok és a sízők száma is nőtt, rangos nemzetközi versenyeket rendezett a szövetség. A Felvidék, Kárpátalja és Erdély időleges visszacsatolásával a kiváló síterepek és versenyzők száma is gyarapodott, a II. világháborúban azonban a fronton, a fogoly- és haláltáborokban nagyszerű sízőink vesztek oda.
A szakág azonban meglehetősen gyorsan igyekezett új életet lehelni magába, a talpra állást mások mellett az orvosi Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert és az 1928-as amszterdami ötkarikás játékokon szellemi olimpiai bajnok Mező Ferenc is segítette. Olyannyira jól sikerült reaktiválnia magát a honi sísportnak, hogy képes volt tíz versenyzőt delegálni az 1948-as téli olimpiára. Bár 1948-tól állami irányítás alá került a sportág, Sajgál Gyula személyében régi síző elnökölt, zökkenőmentesnek bizonyult az átállás. Miután pedig honvédelmi jelentőséggel ruházták fel a sízést, támogatásban nem volt hiány, és a kedv sem hagyott alább, a magyar bajnokságok alpesi és sífutó számokban mintegy száz versenyzőt, síugrásban ötvenet mozgattak meg. A sísportot is csapásként érte az ‘56-os forradalom leverése, vagy ötven élvonalbeli síző menekült el az országból. A hatása mellbevágó: mindössze három magyar síző szerepelt az 1960-as téli olimpián. 1964-ben, Innsbruckban már 28 versenyzőnk képviselte az országot, ez azért fejlődés a javából.
EGGYÉ VÁLVA A TERMÉSZETTEL. Mint azt Schäffer János, a szövetség korábbi társfőtitkára összefoglaló gyűjteményében megjegyzi, a hetvenes években stagnált a sportág, főként, mert egyre kevesebb pénz jutott rá, a sífutás pedig egyenesen hanyatlani kezdett azzal, hogy a biatlon fejlesztésére fókuszálnak.
A nyolcvanas évekre szinte megszűnt idehaza a síugrás, komolyabb alpesi versenyek megrendezésére pedig alkalmatlanná váltak a hazai sípályák.
Némi felüdülést jelentett, hogy miután az 1991-es junior biatlon vb megrendezését Magyarország nyerte, Galyatetőn sícentrum épült, a kétezres években viszont jottányit sem javult a magyarországi síhelyzet, persze a földrajzi adottságok egész egyszerűen nem megfelelőek ahhoz, hogy a környező országokkal versenyezhessünk. Egy szupertehetséges magyar alpesi síző azért feltűnik, méghozzá Erdélyből: a csíkszeredai Miklós Edit 2011-től magyar színekben versenyez, 2015-ben legnagyobb sikereként bronzéremig jutott St. Moriztban, lesiklásban.
„El tudnak képzelni annál szabadabbat és izgalmasabbat, mint amikor olyan sebesen, mint valami madár, rongyolunk le a hófödte lejtőn, a hegyi levegő az arcunkba süvít és a szemünkbe vág, az izmok megfeszülnek, az agyunk éles, készen arra, hogy bármilyen utunkba kerülő tárgyat kikerüljünk? Ez az, amikor eggyé válunk a sílécünkkel és a természettel. Ez az, ami nemcsak a testet erősíti, hanem a lelket is.”
A Nobel-békedíjas sarkkutató, Fridtjof Nansen vallott így szerelméről, a sízésről 1890-ben. Miklós Edit sem gondolhatja nagyon másként.
A magyar sítörténelem
1892: Demény Károly bukás nélkül csúszott le a Svábhegyről
1907: Állandó sírovatot indít a Nemzeti Sport
1909: Megrendezik az első síugróversenyt, a Normafánál
1913: Megalakul a Magyar Sí Szövetség
1948: A sportág állami irányítás alá kerül, önállósága megszűnik
1960: Mindössze három magyar síelő szerepel a téli olimpián
1968: A grenoble-i olimpián síugrásban Gellér László nagysáncon 19., normálsáncon 34.
1984: A szarajevói játékokon a sícsapat öt biatlon versenyzőből és egy alpesi sízőből áll.
1991: Junior vb-t rendezhet Magyarország biatlonban, ezért is épült Galyatetőn sícentrum
A hódító: Fridtjof Nansen
Fridtjof Nansen 1888-ban csapatával elsőként szelte át síléccel Grönlandot, melynek során nem csak a sziget természetrajzát, hanem az eszkimó őslakosság életmódját is tanulmányozta. A 68 évesen elhunyt felfedezőt 1898-as hazatérése után nemzeti hősként fogadták, az ünneplő tömegben pedig megbújt egy akkori diák, bizonyos Roald Amundsen, avagy ha közvetetten is, de némi köze a Déli-sark felfedezéséhez is van Nansennek. Ő maga északi-sarki expedícióra indult, 1895-ben sikerült elérnie az addigi legmagasabb szélességi fokot.
(Megjelent a Síelés magazinban, 2016-ban.)
