Mányoki Attila: jöhet egy új sorozat!

Miben volt más az idei felkészülése az Északi-csatornára, mint tavaly?

Az úszás része semmiben, emiatt a kondícióm is ugyanolyan volt, de az idén sajnos nem tudtam versenyezni a szűkösebb anyagi források miatt, így nehezebb volt felmérni, hol tartok a felkészülésben. Márciustól minden hétvégén úsztam a Velencei-tóban, hogy hozzászoktassam magam a hideg vízhez, májusban és júliusban pedig teljesítettem egy-egy hatórás kvalifikációs úszást Írországban, ami az Északi-csatorna átúszásához szükséges engedélyhez kell. Januártól pedig Ágh Csaba irányításával erőnléti edzéseket végeztem, aminek célja a derék, a törzs és a hátizomzat megerősítése volt, hogy stabilitást adjon, ha hullámos körülmények között kell úsznom.

Kétszer nem sikerült átúsznia az Északi-csatornát, egyszer még az élete is veszélyben forgott. Sosem gondolt arra, hogy feladja?

Nem, mert egy olyan tényező miatt kellett feladnom, ami nem rajtam múlt. A kapitányom mesélte, hogy akik egyszer elbuknak ebben a szorosban, azok nyolcvan százaléka nem jön vissza újra próbálkozni. Én vagyok az egyetlen, aki kétszer is visszajött! Sokat tanultam mindkét kísérletemből, először az akklimatizáció fontosságát, majd azt, hogy ez az oroszlánmedúzák felségterülete, ahol én csak vendég vagyok, ezért el tudtam fogadni a kudarcot. Tavaly mindössze másfél kilométer hiányzott, vagyis nem a fizikai állapotommal volt gond, és én sem éreztem, hogy elértem volna képességeim határát.

Az idei felkészülése csendes volt, nem kísérte semmiféle felhajtás. Ez tudatos volt?

Minden energiámmal a feladatra koncentráltam, mert az Északi-csatornában nagyobb a kudarc lehetősége, mint a sikeré. Nem akartam két sikertelen próbálkozás után beszélni róla, jósolgatni, mert pontosan tudom, hogy ott nem lehet biztosra menni, akármilyen felkészült vagyok is. Hatalmas ereje van a természetnek.

A többi szoroshoz képest kellett valami plusz az Északi-csatornához?

A kondíció mellett fontos, mennyire tudsz alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez, mert a cél érdekében olyan dolgokat is vállalnod kell, amelyeket amúgy nem tennél meg. Ilyen volt a testzsírszázalék, ami normál esetben nálam tizenöt-tizenhat között mozog, ennél az úszásnál azonban huszonhárom volt, és bevallom, emiatt nem is éreztem annyira komfortosan magam a bőrömben. Sőt, azt mondják, ide még több, huszonnyolc kell, mert akkora a hőelvonás, hogy kihűléshez vezet, amit én már átéltem itt, és nyugodtan mondhatom, hogy nem egy nagy élmény. Kisportolt testtel nem is lehetne átúszni ezt a szorost.

A mostani úszását össze lehet hasonlítani az előző kettővel?

Az idén volt minden. Ködben kezdtem el, aztán dél környékén kisütött nap, másfél órára megnyugodott a tenger, majd erősödött a szél, nőtt a hullámzás, ami miatt az áramlat is megváltozott. Kilenc órát úgy úsztam, ahogy elterveztük; a valaha volt legjobb idő itt 9 óra 35 perc, és két kilométerre a parttól kilenc óránál jártam. Az utolsó két kilométert viszont három óra alatt tettem meg… Csak hogy érezzük, mekkora erők dolgoznak itt: az uszodában a leglassabb úszó is gyorsabban halad ennél, én pedig az erős ellenáramlat miatt felkészülten is lassabb voltam. Ez óriási mentális kihívás, hiszen nem szabad leállnod, miközben a víz nagyobb sebességgel áramlik, mint ahogy te úszol.

Összesítésben világrekorddal ért célba. Ez is a célok között volt?

Hittem magamban, de nem ámítottam magam semmivel. Életem jelentős részét a versenysportban töltöttem, ezért szinte saját magam állítok fel ellenfeleket magammal szemben. Ilyen az időeredmény is, ami nem volt a legfontosabb, de azért közben is ment a matek, tudtam, hogy nyomni kell. Sosem az volt a célom, hogy csak átérjek valahogy a túlpartra, hanem hogy akkor már csináljam jól. Öt óra lehetett hátra, amikor szóltak a hajóról, hogy gyorsíthatok, én viszont nem akartam nekiesni, mert volt egy érzésem, hogy óvatosan kell folytatnom. Holtpontom nem volt, a végére pedig maradt is tartalék, végül mindent kiúsztam magamból.

Amikor partot ért, mire gondolt?

Ahogy a part felé úsztam, balra észrevettem egy homokos partszakaszt, amely ugyan ötven méterrel beljebb volt, de arra fordultam, mert érezni akartam a talpam alatt Skóciát. Elég lett volna csak megérinteni a sziklát és feltenni a kezem a szabály szerint, de úgy éreztem, ez jár nekem, mert megküzdöttem érte. Mikor már csak három lépésre volt a szárazföld, hatalmas tehertől szabadultam meg, hogy most már nem kell bizonygatnom semmit, véghez vittem mindent úgy, ahogy elterveztem.

Akkor megvolt a katarzis?

Igen, de csak néhány másodpercig, mert utána rögtön rám szakadt, hogy még vissza is kell úsznom a hajóra a hullámokban, a jéghideg vízben. Addig ezekkel nem is foglalkoztam, az úszás elején mindig szuggerálom magam, hogy a víz nem is hideg, hanem csak friss. Hirtelen azonban visszacsöppentem a valóságba, és a visszaúton már nagyon is hideg volt, fáztam a kimerültségtől, alig volt erőm.

Lezárta az Oceans Seven sorozatot, ami ebben a sportágban a legnehezebb kihívás. Mi a következő lépés?

A Földön több víz van, mint szárazföld, az embernek pedig találnia kell egy célt, amiért érdemes mindennap felkelnie. Számos sportágban, így hosszútávúszásban is létezik a Triple Crown sorozat, amelyből nekem már megvan a Catalina-csatorna és a La Manche. Már csak Manhattan körbeúszása hiányzik, ami ötven kilométer, és évek óta tervezem, de előbb le akartam zárni az Oceans Sevent. Az indulást jövő nyárra tervezem, novembertől lehet rá jelentkezni.

És azon túl?

Az Oceans Seven már a múlt, de megy tovább minden, el akarok kezdeni egy új sorozatot, amelyet még nem teljesített senki. Ugyanúgy vagyok vele, mint a hegymászók, akik már ereszkedés közben tervezik a következő csúcsot. Én is, ahogy partot érek, szinte már tervezem is a következő úszást.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 szeptemberében.)