Az ötlet Strömpl Gábor fejéből pattant ki 1929-ben, aki az egyes hegységi fővonalak összekapcsolásával olyan hosszú utat akart teremteni, amely – magába foglalva az ország turisztikai gyöngyszemeit – a Bükktől a Bakonyig húzódik, sőt, meghosszabbítva a trianoni határokig. Bár az útvonal létrejöttét többször hátráltatták a tilos területek (magán- és vadászterületek, amelyek miatt a csatlakozási pontokat változtatni kellett), végül sikerült megvalósítani a terveket, a háború után pedig lehetőség nyílt, hogy az útvonal még jobban hasonlítson az eredeti elképzelésekhez.
Az Országos Kéktúra végpontjai persze folyamatosan változtak, s olykor a természet mellett a politika is közbeszólt: az ország nyugati csücskében található Írott-kő például a határzár miatt nem lehetett része az útvonalnak.
Piros túrának indult
Az OKT útvonalát eredetileg piros színnel jelölték volna, de mivel a tervezett nyomvonal több kisebb szakaszát – a Cserhátban pedig csaknem 100 kilométert – korábban kék színnel jeleztek, a szövetség az átfestés helyett a kék szín mellett döntött.
A határzár eltűnésével aztán megoldódott a probléma, a túra népszerűsége pedig a Rockenbauer Pál által készített „Másfélmillió lépés Magyarországon” című dokumentumsorozat (hogy mennyi is volt valójában a másfélmillió, és mit kell tudni a sorozatról, itt írtuk meg) révén rohamosan növekedett az 1980-as években. A műsor hatalmas szerepet játszott az újabb kék szakaszok létrejöttében. Az 1989-ben átadott Dél-dunántúli Kéktúrát az 1996-ban létrejött (az államalapítás 1100. évfordulójára elkészült) Alföldi Kéktúra követte, s ezzel a két szakasszal teljessé vált az egész országot behálózó Kéktúra-útvonal.
A természet persze folyamatosan alakítja az útvonalat (például árvíz esetén új nyomvonalat kell készíteni), emellett az egyre több helyen kiépített aszfaltút is változtatja az egyes tájak jellegét.
Az Országos Kékkörnek nincs konkrét haladási iránya, a túrázó szabadon választhatja meg, honnan indítja a barangolást – ám az időjárási viszonyokat nem árt figyelembe venni. Természetesen novemberben is neki lehet vágni az Alföldi Kéktúrának, de nem valószínű, hogy az esős, saras táj ugyanazt az élményt nyújtja, mint a napfényes, pacsirtaszótól hangos, kivirágzó Alföld.
A túrát 1961 óta igazgató Magyar Természetjáró Szövetségnek (MTSZ) nagyon fontos a hagyomány tisztelete, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a fiatalabb generáció megnyerése érdekében haladni kell a korral. Arról nem is beszélve, hogy a pecsételőhelyek már jó ideje nincsenek biztonságban: ami mozdítható (leláncolt pecsételődoboz, pecsét, gumibélyegző), az sajnos „el is mozdul”. A rongálásokat is nehéz kivédeni (olykor a padokat is elfűrészelik), ám az MTSZ arra törekszik, hogy a túra teljesítéséhez szükséges infrastruktúra rendelkezésre álljon.
Az OKK szakaszaira ellenőrző-karbantartó rangerhálózat létesült, így az útvonalak biztonságosan végigjárhatók (legfeljebb egy-két kutya ugatja meg vehemensebben az embert), valamint szerte az országban színvonalas pihenőhelyek, hidak, kilátóhelyek, esőbeállók épültek (a távlati cél, hogy harminc kilométerenként legyen szálláshely), turistaházakat újítottak fel, s kiépült egy szolgáltatóhálózat is több mint 300 végponttal.
Míg a túra kialakításának kezdetén többször is akadályokba ütközött az útvonal engedélyeztetése, az utóbbi időben éppen az ellenkezője okoz gondokat. A túra népszerűsége miatt több település is szeretné magához vonzani a túrázókat, így megesik, hogy megszüntetik a régi nyomvonalat, és a saját településük irányába festik fel az újat.
(Megjelent a Nemzeti Sport Túrázás magazinjában)
