Sikeres modellpályafutást váltotta az életvitelszerű futás. Nehéz volt beilleszkedni a futók közé?
Az életem során rengetegszer tapasztaltam, hogy amíg nem ismernek, addig előítéletekkel vannak velem szemben az emberek, de amint elkezdünk beszélgetni, hamar megváltozik az első benyomás, amely kialakult rólam. A futók körében nekem kétszer annyit kellett bizonyítanom, mert alapvetően nem vagyok kimagasló eredményeket elérő atléta, ugyanakkor nem is azért választottak az Adidas Runners Budapest kapitányává. Azt is megtanultam, hogy olyan világ, amelyben mindenki szeret, nem létezik. Már csak magamnak akarok megfelelni és a saját egyéni legjobbamat kihozni minden egyes edzésen és versenyen.
Ez a rövid interjúrészlet a Futóarcok című könyvünkből való: a nemrég megjelent kiadványban több mint harminc ismert magyar futót mutatunk be részletesen, természetesen Debreczeni Dóráról is sokkal bővebben írunk. A 236 oldalas könyv megvásárolható a könyvesboltokban és a Spuri boltokban, megrendelhető a lapcentrum.hu oldalon.
Mikor vált rendszeressé, a mindennapjai meghatározójává a futás?
Mindig sportoltam valamit. Gyerekkoromban úsztam, ritmikus gimnasztikáztam, majd versenyszerűen lovagoltam. Vidéken, Szolnok mellett nőttem fel, így természetes volt, hogy állandóan mozogtam a tanyánkon. Édesapámtól örököltem atletikus testalkatomat, szerencsére súlyproblémákkal sohasem küzdöttem. A modellkarrierem során természetes volt, hogy vigyázok az alakomra. Mivel a sok utazás miatt nem volt időm figyelmesen sportolni, és mellette még marketingesként is dolgoztam, alig volt szabadidőm, viszont amikor csak tehettem, eljártam futni. A kisfiam születése után kezdtem rendszeresen és tudatosan futni kikapcsolódásképp, mert ez az ideális mozgásforma azoknak, akinek kevés idejük van mozogni.
Mi a legnagyobb versenycélja?
Gyerekkorom óta rajongásig imádom a Disney meséket és Párizst, így a Disneyland-félmaratoni az egyik nagy álmom. Sokáig úgy gondoltam, hogy az első maratoni távomat a legkultikusabb helyen, Athénban futom. Mostanában azonban tényleg annyira megszerettem a terepfutást, hogy inkább terepmaratonira szeretnék eljutni, méghozzá a Mont Blanc-ra. Terepen, a természetben érzem azt, hogy otthon vagyok. Ilyenkor mindig feltörnek belőlem a fiatalkori emlékeim, amikor a lovaimmal jártam az erdőt.
Nekem ez az igazi lelki feltöltődés, ott vagyok igazán önmagam, az a kis vidéki lány, aki imádja a nagymamája főztjét, a tanyán élő állatait, az eső illatát, akinek volt egy nagy álma.
Sokszor, miközben az erdőben futok, behunyom a szemem néhány pillanatra, és csak arra gondolok, hogy szerencsés és boldog ember vagyok. Szerető családom van, csodálatos a kisfiam, imádnivaló a férjem, fantasztikus a munkám. Rengeteg embernek átadhatom napi szinten a futás adta szabadság és boldogság érzését, és ez csodálatos. Hálás vagyok!
A legkeményebb próba
„Az első félmaratonimat akkor futottam, amikor kiderült a kisfiam halláskárosodása, és megtudtam, hogy operálni kell – mesélte Debreczeni Dóra. – Végig érte küzdöttem, és csak arra gondoltam, hogyha ő képes lesz a műtét fájdalmait elviselni, akkor én is lefutom azt a félmaratonit. A célban ott várt a férjem, karjában Zalánnal, és a befutó előtt a kezembe adta. Sírva szaladtunk át a célvonalon.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
