És akkor hirtelen befutott a csoport.
A hatvani vasútállomáson már csak percek voltak hátra a Nagybátonyba tartó vonat indulásáig, amikor a szerelvényt ellepték a hatalmas túrahátizsákokkal érkező általános iskolás diákok. Szépen lassan lepakolták csomagjaikat, fújtak egy nagyot, majd fáradtan lehuppantak az ülésekre. A tizenkilenc tagú csoport pilledtsége érthető volt, hajnalban keltek, hogy Békéscsabáról indulva idejében elérjék a szerelvényt.
Ha csak szűken is, végül sikerült, így kezdődhetett a hagyományos nyári Kéktúra felkészítő tábor. Merthogy a csoport vezetője, a békéscsabai Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnáziumban tanító Mokran János immár huszonöt éve szervezi fáradhatatlanul diákjainak az Országos Kéktúra vonalán haladó nyári túrákat, amelyet minden év tavaszi szünetében amolyan ráhangoló három-négy napos tábor előz meg.
„Kiskoromban gyakran jártam a szüleimmel kirándulni, onnan ered a természet iránti szeretet – mondta a mindenki által csak Jimmynek szólított Mokran János. – Ezt az érzést igyekszem a diákjaimnak is továbbadni, s szerencsére mindig akad olyan csoport, amely érdeklődik a túrázás iránt. Többnyire ötödik és hatodik osztályos korukban viszem először túrázni a gyerekeket, s akkor már kialakul az a mag, amelynek részvételére a jövőben is építhetünk.
Velük aztán egészen végzős korukig minden év nyarán két-három héten keresztül nekivágunk a kétszáz-háromszáz kilométeresre tervezett távnak.
A hosszú évek során már ötször teljesítettük a távot, de megesett, hogy ráadásként még a Dél-dunántúli Kéktúrát is végigjártuk. Persze menet közben is lehet csatlakozni a csoporthoz, volt, aki nyolcadikos korában jött velünk először, de bírta a távot.”
A majd’ egyórás zötyögés után a társaság megérkezett a nagybátonyi állomásra, s hamar kiderült, hogy eltökéltség és kitartás terén nem lesz probléma, az állomáson felállított mobilvécé használata ugyanis bátorságpróbával ért fel… A csoport aztán elindult a Galyatetőn fekvő szállás felé. Zsongott a gyerekhad, egyik sztori érte a másikat. Például hogy a dús, vörös hajú Boti az előző évben kiérdemelte a falu szépe címet, miután az egyik helyi nagyivó véletlenül lánynak nézte.
S ha már a lányok…
„Amikor a srácok már a tizenhét-tizennyolc évesek, a lányok gyakran felkeltik az érdeklődésüket – mesélte Jimmy.
Megesett, hogy az emeleten lévő ablakukhoz a villámhárítón másztak fel a fiúk, csak pechükre én álltam az ablakban.
Azok sem voltak könnyű pillanatok, amikor a hvcs-k, vagyis a helyi vagány csávók jöttek utánunk, és próbáltak provokálni minket. Szerencsére előtte elmondtam a gyerekeknek, hogy semmiképp se szóljanak vissza, egy idő után úgyis megunják. Persze a pozitív élmény sokkal több, a falusiak többnyire szeretettel fogadnak minket, a fiúkat pedig gyakran kihívják focizni.”
Idővel aztán előkerült Böde Daniella is, vagyis Bogi, aki az utánpótlás-bajnokságban szereplő csapatában már több gólt szerzett, mint a Fradi csatára, Böde Dániel. S ha már a csatár… A magyar futball népszerűségéért aggódók megnyugodhatnak, a hetedikes-nyolcadikos sportoló fiúk körében toronymagasan a Fradi erőcsatára nyerné a népszerűségi versenyt Lionel Messivel vagy Cristiano Ronaldóval szemben, gyakorlatilag minden második mondatnál elhangzott a neve. Értelemszerűen a Békéscsaba labdarúgóinak bentmaradása is népszerű téma volt, egyedül a csoport legfiatalabb tagja, a hatodikos Kristóf maradt közömbös a lila-fehérek iránt. Persze egy miskolci srác esetében nem meglepő, ha a Diósgyőr körül forognak a gondolatai.
„Elek Ákos a kedvencem, mert ha kell, védekezik, ha kell, gólt lő – mondta a többiek által olykor egyszerűen csak Miskolcként szólított fiú. – A táborba egyedül jöttem az osztályomból, de mivel a nyári Kéktúrán is voltam, már ismerem a többieket. A nyár nagyon szuper volt, a Balaton-felvidéken járva sokat strandoltunk, a pihenőnapokon kiheverhettük az előző napi harminc-negyven kilométereket. Persze olykor tényleg nagyon elfáradtam, de a tanárok és a többiek mindig bátorítják azt, akinek fogy az energiája.”
Na igen, a kitartás elengedhetetlen a kirándulások során.
„Amiben csak tudjuk, segítjük őket – vette át a szót Jimmy. – Amikor látjuk, hogy valaki nagyon elfárad, odamegyünk hozzá, beszélgetünk vele, bátorítjuk, vagy átvesszük a hátizsákját, hiszen sokszor csak ennyi kell, hogy átlendüljön a holtponton.
A fizikai megterhelés mellett a lelki gondokkal is számolni kell, ötödik-hatodikos korukban többeket gyötör a honvágy.
Szerencsére mindig befogadó és támogató közösség alakult ki, a gyerekek élvezik egymás társaságát, márpedig ilyenkor a tűzforró napsütést vagy a szakadó esőt is könnyebb elviselni.”
Nem kellett sokat várni, hogy szükség legyen a támogatásra: a gyerekzsivaj fokozatosan halkult el, amint a csoport nekivágott az első meredekebb résznek. Az addig együtt haladó társaság elkezdett szétszakadozni, a nyolc-tíz kilós hátizsák alaposan igénybe vette a vádlikat és a combokat. Nyögések, sóhajok, kipirosodó arcok és lassan, nehézkesen mozgó lábak jellemezték az elkövetkező negyedórát (a tapasztaltabbaknak azért még videózásra is futotta erejükből a kimerítő menet alatt), de végül mindenki felért az emelkedő tetejére.
A pihenő alatt előkerültek a sütik és a csokik, majd indult az újabb szakasz, a korábbi forgatókönyv szerint: az emelkedőig poénkodás (Bogi például a másik „légióst”, a Kecskemétről érkező, röplabdázó Marcit cinkelte folyamatosan), utána küzdelem az emelkedővel, a megpróbáltatások után pedig pihenő. Egyre feljebb haladva a folyamatosan lehűlő időre is figyelni kellett, így hiába izzadták át többször is pólójukat a fiatalok, a pihenőidő alatt a többség felvett még egy pulóvert, hogy elkerülje a megfázást. Következhetett a frissítés, amelyet a gyerekek a meleg teából, a felnőttek pedig egy másik, szintén melegséget garantáló italból nyertek. S hogy mennyi volt még hátra a túrából? „Természetesen” csak tíz perc.
„Ez örökzöldnek számít, ugyanis mindig ezt válaszolom, ha valaki megkérdezi, mennyit kell még menni – mosolygott Jimmy. – Egyszer az egyik lány fel is írta az emlékpólójára, hogy a Kéktúrán nincsenek távolságok, hiszen minden csak tíz percre van.”
A pihenő után a csoportra újabb meredek, ezúttal patakokkal átszelt, kidőlt fák által nehezített szakasz várt, de mindenki leküzdötte a nehézségeket, többek között Fanni is, aki fájós térde ellenére is belevágott a túrába.
„Alaphelyzetben nem fáj, csak ha tartósan ránehezedem – sóhajtott Fanni. – Az egyik túrám során egyszer nagyon megütöttem, azóta van így.
Minden túrának úgy vágok neki, hogy a térdem miatt nagyon megterhelő lesz, mégsem hagynám ki, hiszen nagyon szeretem a természetet.
Mondjuk nyáron, amikor már reggel nyolckor is harminc fok van, nem egyszerű, de inkább legyen kánikula és sík terep, mint emelkedős út. Nyaranta egyébként korán kelünk, hogy lehetőség szerint elkerüljük a forróságot, emiatt alaposan elfáradunk az utolsó hétre. Egyszer megesett, hogy minden pihenőnél elaludtam.”
Tovább botorkálva az emelkedőn egyre több felületen fénylett a télről megmaradt hó. Eleinte csak kisebb foltokban lehetett felfedezni, majd mind nagyobb és nagyobb kupacokban bukkant fel. Nem is kellett sokat várni az első hógolyóra (a válaszra sem), meglehet, ha az út nem merítette volna ki a gyerekeket, még nagyobb adok-kapok alakul ki. Így azonban csak néhány kósza próbálkozásra futotta.
Később aztán felértékelődött a fehér területek szerepe. Következett ugyanis a meredek ösvényen felfelé vezető, sárral borított szakasz. A mély sártengerben csúszott a bakancs, megkapaszkodni nemigen lehetett a többnyire tüskés bokrokban, így mindenki igyekezett belelépni az ösvény szélén helyenként fellelhető hóba, hogy némiképp csökkentse a csúszást. Ezt ugye a többkilós csomaggal a háton. Lépés, némi megtorpanás, várakozás, majd újabb lépés. Így haladt a társaság egy hosszabb szakaszon, mígnem a tortúra végén a 781 méter magas Vöröskő-kilátónál találtuk magunkat. A látvány kárpótlást jelentett a korábbi percek szenvedéseiért, gyönyörű látkép tárult elénk, némi aggodalom csak akkor ült ki az arcokra, amikor meglátták Galyatetőt, ami bizony elég távolinak tűnt. Jimmy ugyanakkor mindenkit megnyugtatott: tíz perc múlva ott lesznek…
Egyre magasabbra érve mind gyakrabban kerültek elő a kamerás telefonok: március végén is egész hegyoldalak pompáztak fehérben, szinte mindent hó borított, amerre csak a szem ellátott. A lejtő meredek volt, a hó alatti vékony jégrétegen nehézkesen lehetett haladni, de a látképért megérte. A lejtőt egy fákkal körülvett ösvény követte, a látványra ott sem lehetett panasz: a nap már lemenőben volt, az olvadozó hó és a sűrűn egymás mellett álló fák között az útra átszűrődött a vöröses-narancssárgás fény, amely olykor csak apró négyzetekben fénylett a fák által vetett sötét, árnyékos útszakaszon.
Az erdőből kiérve pedig már a 964 méter magasan fekvő Galyatető tárult a csoport elé, ahonnan már valóban csak tíz percre volt a szállás. Miután elérték, sorra puffantak a nehéz hátizsákok, a szobákba való beköltözés előtt az ebédlőbe vezetett a csoport első útja, ami nem csoda, este hat órára alaposan megéhezett a társaság a tizennégy kilométernyi gyaloglás után. A gyerekeket ajándék is várta a vacsora előtt: a Magyar Természetjáró Szövetség két munkatársa, Friesz Mónika és Zsiborács Etelka adott felettébb praktikus ajándékcsomagokat nekik. Miután megnézték a zsákban lapuló, sálként is használható kendőket, karabineres fogantyús bögréket és a többi ajándékot, hozzáláttak a vacsorához.
„A szervezés évről évre nehezebb, de az ilyen pillanatokért megéri – mondta Jimmy. – Szerencsére azért az évek során sikerült kapcsolatokat építeni.
Igyekszünk pályázatok által támogatáshoz jutni, a szülők, a barátok és az az önkormányzat is segít, enélkül lehetetlen lenne évről évre útra kelni.”
A vacsora végeztével aztán mindenki pihenni tért, a gyerekek elfoglalták ágyaikat, s fújtak egy nagyot.
Másnap újabb hosszú nap várt rájuk.
Jimmy örömei
„Magatartásbeli gondokkal szerencsére sosem kell szembesülnünk, hiszen csak azok jönnek velünk, akiket valóban érdekel a természet, s mi is elmondjuk nekik, hogyan viselkedjenek a túrák során. Előfordult, hogy a kollégám csodálkozott, mert magammal viszem az egyik legproblémásabb gyereket, aki aztán a túra alatt az első szóra megcsinált bármilyen feladatot.”
„Előfordult, hogy egy kislányt azzal bocsátottak útnak otthonról, hogy úgysem tudja majd végigcsinálni, és bár az első napokon néhány könnycseppet valóban elmorzsolt, hallani sem akart arról, hogy ne folytassa velünk a túrát, s valóban letudta a távot. Megesett, hogy a legkisebb, legvékonyabb lány szó nélkül csinálta végig a háromhetes etapot, míg a legnagyobb, legerősebb fiú többször is sopánkodott.”
„A »lassan siessünk« klasszikus noszogatásnak számít, mint ahogy az erdei büfé is: többször mondtuk a gyerekeknek, egy kisebb emelkedő lábánál, hogy a tetején étel és ital várja őket, sőt meg is kértük őket, hogy nekünk is hozzanak valamit. Sajnos ezt minden csoporttal csak egyszer lehet eljátszani.”
Családi órák
Hosszú, megterhelő túrákból nincs hiány Magyarországon, ám szerencsére a könnyedebb kirándulásokra is van lehetőség. Több olyan útvonalat is találni, amely a kisgyerekes családoknak is kellemes kikapcsolódást nyújthat.
A KICSIK TÚRÁJA. A Mátrában kirándulva érdemes beépíteni a programba a Mátrafüred–Sástó útvonalat. A 4 kilométeres túra a kisebbeknek sem jelent megterhelést, az út során több kilátóba, például a Sástó-toronyba is belefuthatunk, a tó környezetét is igényesen alakították ki, a gyerekek pedig játszótereken és mászófalakon vezethetik le a megmaradt energiájukat. Nem csoda, hogy az év során több gyerektábornak is a Gyöngyöshöz közel fekvő település ad otthont.
VISSZA KISVONATTAL. A Gyermekvasút nyomában elnevezésű program is kellemes kikapcsolódást nyújthat. A minden évben megrendezett eseményen a nevezési díj befizetése után a gyerekeknek a Széchényi-hegy és a Hűvösvölgy közötti húsz kilométeres szakaszt kell teljesíteniük, a célba érés után pedig a Gyermekvasút szállítja vissza a résztvevőket a kiindulási ponthoz.
JÁTSZÓTÉRI ÉLMÉNYEK. A főváros közelségében maradva a Zsíros-hegy–Nagy-Szénás–Nagykovácsi útvonalat érdemes lehet végigjárni, hiszen utóbbihoz célba érve turistabüfé, valamint nagy játszótér várja a fiatalabb korosztályt.
(Megjelent a Túrázás magazinban 2016-ban.)
