Mindig gyorsabban és mindig távolabbra – ez az alapelvük azoknak az atlétáknak, aki nemcsak maratoni, hanem ultramaratoni távok leküzdésére vállalkoznak. Akik nem feltétlenül jártasak a sport világában, rájuk sütik a bélyeget, hogy függők. A német sportpszichológus, Oliver Stoll ugyanakkor arra figyelmeztet, érdemes a jelenséget több oldalról megvizsgálni.
A szakértő az osztrák Der Standard című lapnak adott terjedelmes interjút. Ebben elmondta, nem szereti, ha valaki könnyelműen, előzetes tájékozódás nélkül fogalmaz meg kritikát valakiről.
„Sokan valójában szenvedélyes szabadidős sportolók. A szenvedély viszont nem rossz. Vannak, akik azt mondják, szeretik, ha szurkolók buzdítása mellett beérnek a célba, s nemcsak másokat, hanem saját magukat is legyőzik. Ezzel nincs semmi baj.”
Adva van ugyanakkor a kérdés, hogy orvosi kategória-e a sportfüggőség?
Oliver Stoll szerint erről még vitatkoznak a szakértők, a klinikai felmérések folyamatosak, nehéz pontosan meghatározni, milyen formában jelentkezik a függőség – és annak milyen következményei, valamint hatásai lehetnek.
„Meg kell különböztetnünk elsődleges és másodlagos sportfüggőséget. A másodlagos függőség lehet egy evészavar kísérő jelensége. Ez esetben a sport csak azt a célt szolgálja, hogy az egyén kalóriát égessen el, mert nem akar felszedni kilókat. Aki elsődleges függőségben szenved, az éjszaka közepén is elmegy futni, mivel olyan feszültség van benne, amelyet csak sporttal képes feloldani. Az érintett valójában nem is akar mozogni, de ez az egyetlen lehetősége, hogy levezesse a feszültséget.”
A szakértő nem becsülné le a függőség veszélyeit sem.
„Még az is elképzelhető, hogy valaki egy téli éjszaka kimegy futni, két órát hajszolja magát, majd leheveredik pihenni és megfagy. Vagy jobb esetben sérülést szenved. A sport jó, mert kedvező hatással van az egészségre, de csak akkor, ha észszerű keretek között, tudatosan űzik.”
Érdemes azonban hangsúlyozni, a függőség veszélye nem lehet kifogás azoknak, akik megvetik a sportot.
„A fotelhuszároknak üzenem, nem kell tartaniuk egy kis kocogástól. Csekély az esélye, hogy függővé váljanak. Ez olyan, mintha valaki megiszik egy pohár sört, és máris attól tart, hogy alkoholista lesz. A kérdés mindig az, megőrizzük-e a kontrollt.”
