A népi játékok a világ minden részében feltűnő hasonlatosságokat mutatnak, jóllehet teljesen azonos formában sehol sem művelik. Egyszóval, ahány ország, helység, annyi változat, annyi eltérő forma. Természetesen hazánk sem kivétel e szabály alól: akár egy vármegyén belül fellelhető ugyanazon játék számos változata. A Nógrádban honos mancsozásnak például e szűk területen is több formája ismeretes.
Köztudott, hogy böjt idején a falvak lakossága a szokásosnál is zártabban, fegyelmezettebben él. Ebben az időszakban nem (volt) szabad hangosan énekelni, táncolni, vigadozni – és ekkor jött el a mancsozás ideje, ugyanis ezt az év más időszakában ritkán játszották. E célzó és hajító csapatjátékhoz mindössze két tárgy szükségeltetik: egy bot és egy fagolyó.
A mancsozóbotokat a falu ezermesterei vagy az ügyesebb legények készítették fűzfából, topolyafából, a múzeumokban manapság is láthatunk ilyen népművészeti remekeket.
A mancsozóbotok felül fokozatosan szélesednek, és ami igazán különlegessé teszi ezt az eszközt, hogy az ütő teljesen csupasz felső részét csodálatos díszítés mintázza: tulipánok, virágfüzérek, hatágú csillagok vonzzák a szemet, sőt – a szokásrendszer szellemében – a mancsozó legény és a kiválasztott leány nevének monogramját is feltüntette a faragásban körbeégetett vagy rézzel kivert betűkkel. A mancs – vagyis a fateke –, amelyet a rugalmasság kedvéért félig behasítottak, ugyancsak díszítve volt.
Érdemes szót ejteni a farsangkor és búcsúkor hagyományos úgynevezett „mancsbotvivés” érdekes szokásáról.
A legény – aki a falu valamelyik leányzójával már megegyezett, s annak keresztanyja révén bokrétához jutott, amelyet a kalapja mellé kellett tűzni – egyik barátjával elvitte mancsozóbotját a kiválasztott házába ajándék gyanánt, ahol azután természetesen bőségesen megvendégelték.
A játéknak minden formáját szabad területen űzték, vagyis ott, ahol nem kellett attól tartani, hogy valakiben vagy valamiben kárt tesznek. A játékosok egymástól mintegy hat-hét méterre hosszú párhuzamos vonalat húztak. Az ütők az egyik vonal mögött helyezkedtek, és a velük párhuzamos vonal mögött várakoztak a szolgálócsapat szétszóródott tagjai.
Az ütő a maga által feldobott mancs után vágta a botját, és szerencsés találat esetén a fateke és a bot messze kirepültek, az ütő így jogot szerzett arra, hogy kifusson az ütőszerszámért, és azzal minél gyorsabban vissza kellett érnie a vonal mögé. A vártán álló szolgálócsapattagok eközben igyekeztek megszerezni a mancsot, és hamarabb kellett azt visszadobniuk az ütővonalra, mint ahogy a botért kiszaladó társuk visszatért. Ha az ütő volt a gyorsabb, akkor játékjogát megtartotta, amíg újra sorra nem került, ellenben ha a mancs érte el előbb a vonalat, az ütőnek várnia kellett, hogy esetleg a következő társa az ő botját is visszahozza a mezőnyből.
Az ütő mindenképpen kiesett a játékból, ha a mancsot el sem találta, vagy botja az ütés után nem hagyta el a külső vonalat. A két csapat állandóan helyet cserélt, és az a társaság lett a győztes, amelynek tagjai több pontot gyűjtöttek. Ezt úgy számolták, hogy a behozott bot két pontot jelentett, míg a saját társ által behozott plusz mancsozófa további egy pont értékű volt.
A játéknak egy másik formájában az ütőnek a szolgálójátékos feladta a mancsot. Az ütővonal mellett egy vonalban a soros ütőjátékossal egy másik szolgáló is együtt indult az ütővel a tekéért – tulajdonképpen itt versenyfutásról volt szó.
Ha a mancs volt a sebesebb, az első ütőnek ki kellett állnia a játékból. Ha a második ütőnek elsőre sikerült az ütés és előbb visszatért a vonal mögé, kiválthatta az előtte mozgó balszerencsés társat. Ha az senkinek sem sikerült, helycsere következett.
A mancsozás a már érettebb fiatalság játéka volt. Művelése magas fokú ügyességet, testi erőt és futógyorsaságot igényelt.
A szemlélők mindig a gyerekek voltak, ők így megtanulták a játékot, magukévá tették az alapelemeket, és társaikkal gyakorolták, újraértelmezték és talán meg is változtatták a szabályokat, így tehát ez az újraformált hagyomány lehetett az egyik oka a népi vetélkedések nagy számú variációjának.
A VILÁG SPORTJA SOROZAT EDDIGI RÉSZEI
– Halálos játék Mexikóban a szent labdával
– Mesteri dárdavetők: hibátlan célzás a kókuszdióra
– Magyar virtus: finoman eldobott böltetőpálca
– A tánc, a harc és a sport pazar művészete: capoeira
– Az elfeledett guncsa: vigyázat, sérülésveszélyes sport!
– Disznóbendő-rugdosástól az Európa-bajnokságig
– Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló
– Kalari: négyezer éves önvédelmi sport
– Látványos passzok és gólok – lóhátról
– Népszerű nép játék volt egykor a magyar méta
– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen
