Tulajdonképpen miért élünk? Hogy felneveljük a gyerekeinket? Az enyém már félig-meddig fel is nőtt. Hogy dolgozzunk? Nekem már kijutott a rabszolgamunkából az elmúlt huszonvalahány évben. Hogy meglegyen a betevőnk és fel tudjuk adni a csekkjeinket? Azért elég kiábrándító lenne, ha erről szólna ez az édesbús létezés. Szerelmi beteljesülés? Ritka az, hogy élethosszig tartó szövetségest találunk. Akkor?! Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor elindultam túrázni Ausztria festői szurdokaiba.
Hordozok magamban néhány emléket a gyerekkori túráimról, de egyik sem különösebben kedves. Az osztálykirándulások alkalmával, habár érdekeltek a természet csodái és az építészeti remekművek – a képzőművészet megszállottja voltam, nyilván csak ezért –, de a kényelmetlenségekre jobban emlékszem.
Rettegtem a kullancsoktól, nyomott a hátizsák és a cipő, idegen helyen nem tudtam rendesen aludni, ezért mindvégig kialvatlan voltam. A szüleimmel is elmentünk néhányszor kirándulni, de nem tagadom, nekem minden erdő egyforma volt, ami egyedül lázba hozott, az a fára mászás volt, olykor megengedték, hogy a kisebbekre felmerészkedjek.
Merthogy miközben az energiáimat le kellett vezetnem valahogy, a magasságtól viszont féltem: ez csak egy példája azoknak a furcsa kombinációknak, amelyek később is megnehezítették az életemet.
Utazni azonban mindig szerettem, érdekesnek találtam, hogy bepillantást nyerhettem egy másik nép életébe, másik kultúrába, mindig megindított, ha régi, történelmi korokat idéző utakon járhattam, vagy ódon falak közé léphettem. Imádom a tengert, naphosszat el tudok ücsörögni a partján, hullámainak hangja és rezgése, a végtelenség látványa kikapcsol és megnyugtat. Talán ezek az élmények táplálták azt a szándékomat, hogy egyszer majd úti filmeket készítsek, de aztán a mindennapok gondjai, életem extra kihívásai messzire tereltek ettől a szép, gyerekkori álomtól.
Olyannyira, hogy hosszú évekig utazni sem tudtam. Egyrészt a férjem betegsége miatt összeomló életünk csak arról szólt, hogy napról napra túlvergődjünk a problémáinkon, plusz az engem hátráltató pánikbetegség is égig érő korlátokat emelt saját, már rég eltemetett vágyaim elé. Így maradt a vegetálás, majd a lassú és kínkeserves kilábalás a reménytelennek tűnő helyzetből, sok-sok buktatóval és visszaeséssel.
Egy ideje azonban újra tudok utazni, többször jártam a tengernél és persze visszajöttek a régi élményfoszlányok, amelyekből aztán új élmények születtek. A túrázás azonban új kaland volt az életemben, amikor nemrég nekikezdtem, hiszen a gyerekkori próbálkozásokat inkább kötelességnek éreztem. Itthon egy baráti családdal és a lányommal vágtunk neki a Vértesnek, a Pilisnek és a Börzsönynek, Ausztriába azonban egy több társaságból összeverődött, valójában – egy barátnőmet kivéve – idegen csapattal mentem.
Már az egy kész tanulmány – és megérne egy külön cikket –, hogy milyen egy-egy ilyen csoport összetétele. Talán elég, ha annyit mondok, hogy – amint az élet többi területén, ahol aktivitásra van szükség – itt is túlsúlyban vannak a nők. Ahogy a túra során egyenként elbeszélgettem mindenkivel, az összes lány/nő egyedül él, akinek pedig van, egyedül neveli a gyerekét/gyerekeit. Az erdő és a hegyek megnyitják a lélek csakráit, hamar felszínre kerülnek az egyéni tragédiák, küzdelmek és erőfeszítések. Tudom, hogy minden élet egy regény, de ilyenkor rájövök: tényleg… Sőt, a legtöbb életregény többkötetes.
Aztán a titkok is szépen kinyíltak, ahogy az alpesi kankalinok kinyitották napsárga szirmaikat. Én nem vagyok szemérmes a saját gyengeségeimet illetően, már az elején elmondtam, hogy rettenetesen félek az egyik útszakasztól, ahol negyven méter magas létrán kellett felmászni: a csapat egy emberként drukkolt nekem, hogy megküzdjek a tériszonyommal. Sikerült.
Ám nem én voltam az egyetlen, aki a korlátaival harcolt az út során. Akadt olyan, akinek kullancsfóbiája van – be is gyűjtöttünk belőle néhányat –, másnak a nyelvi nehézségek leküzdése jelent félelmetes akadályt, megint más képtelen autóban hosszabb utat megtenni, mert pokoli hányingere van. Mégis mindenki megküzdött a maga kis démonjaival, és végül csodás élménnyé nemesült ez a napi tizenhat kilométeres túrákkal, tekintélyes szintemelkedésekkel, létrákkal, siklókkal, kígyókkal és a többi turistával nehezített pálya.
Ha már a többi túrázót említettem… Mindenképpen tanulságos tapasztalás volt az is, hogy milyen szociális környezetben folytattuk az utunkat Alsó-Ausztria szurdokaiban.
Egyrészt magyar viszonylatban is olcsó belépőkkel dolgoznak a nemzeti parkok, amelyek viszont tökéletesen ki vannak építve. Szemetet a több nap során mindössze kettő darabot láttunk, egy csikket és egy söröskupakot, és ez – szintén magyar viszonylatban – finoman szólva is elenyészőnek számít. A wc-k becsületkasszával működnek, nem kérdés, hogy mindenki fizet.
A túrák során a szembejövő forgalom nem okoz feszültséget, mosolygós „Grüss Gott!” köszönéssel engedik el egymást a nyugodt osztrákok, akik közül sokan pici gyerekkel túráznak, de rendkívül sok a helyi nyugdíjas csoport is a kirándulók között, sőt, láttunk műlábbal trekkingelő bácsit is nyargalni le az Almesbrunnberg 1079 méter magas csúcsáról.
Az, hogy magamhoz közelebb kerültem-e, hogy valamit megértettem-e a körülöttem hömpölygő életforgatagból, nem kérdés. A rám zúduló szépség a szemet gyönyörködteti, a lelket simogatja, de ami ennél is fontosabb és markánsabb tapasztalás, az a találkozás az időtlenséggel.
Az időtlenség helyszíne: a hegyről lezúduló patak évszázadokon keresztül keresi a maga útját
A hegytetőről alábukó vízesés, amely hatalmas robajjal érkezik le a völgy szikláira, ugyanilyen lendülettel mosta a köveket tízezer, húszezer és háromszázezer évvel ezelőtt is, és ezen semmi sem változtathat a következő ötszázezer évben sem.
A szurdok mélyén suhanó folyó vize most éppen patakvíz, de – tekintve, hogy a Föld vízháztartása egy zárt rendszer – biztos volt már esőcsepp, pára és talán ivóvízként is szolgált korábban valamelyik ősünk számára.
Ha az ember a természet hangjait hallja, ha megtapasztalja a természeti erők hajthatatlanságát, ha a gondjait hátrahagyva képes kinyitni a szívét, megnyílik a többi érzéke is.
Ilyenkor alászáll az egóm, és előbújik belőlem a természet gyermeke, akit a személytelen civilizáció elsorvaszt és pusztulásra ítélt. Aki nem akar több lenni annál, mint ami. Aki elfeledi az ambícióit és a félelmeit. Hirtelen elveszíti értelmét a halál, az elmúlás és a végesség kétségbeejtő fájdalma.
Csak a hegy van meg a folyó. A völgy mélysége és a sziklák hatalmassága. A nap és a víz ereje meg a növényzet állhatatossága. Itt máshogy megy az idő, vagy tán nincs is idő. Ráér mindenki: kő, fa, víz, fény, kavics, szikla, mélység és magasság, föld, szél, virágzás, hangok, robajok, csend…
És felvetődik a kérdés: mi vagy benne te?
Én?
Én konkrétan egy boldog semmi…
És ennél felemelőbb felismerés nem is történhetett volna velem.
