A negyedik hossz után már zihálva kapkodtam levegőért…
Életem eddigi huszonkilenc esztendejében kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeresen jártam úszni – oktatásra két évig, még általános iskolában –, a labdajátékok mindig közel álltak a szívemhez, így amikor szembejött velem a vízilabda kipróbálásának lehetősége, nem sokat hezitáltam.
A hobbivízilabdázókra szakosodott klub kezdő csoportjában kaptam helyet, ahol aztán életem legelső pólóedzésén hamar kiderült, hogy korábbi kényelmes tempózgatásaim köszönőviszonyban sincsenek a tüdőtágításra, a technikár, és a mozgáskoordinációra épülő gyakorlatokkal.
Eközben a medence másik felén a haladó csoport tagjai az egymás közti játéknál magától értetődő természetességgel passzoltak, tapostak és lőttek kapura – a fújtatásokkal teli pihenőidőimben legalábbis így tűnt.
De mi is ez a hobbivízilabda-klub? Egy évek óta működő kezdeményezés, amely a sportágat kedvelő, de nem versenyszerűen űző hobbisportolókat célozza meg. Az edzéseket a fővárosban, a III. Kerületi TVE uszodájában tartják hétfőtől péntekig minden nap másfél órányi játékra van lehetőség, a kapu pedig mindenki előtt nyitva áll. A játék pedig tényleg szórakozást jelent: itt senki sem olimpiai döntőként tekint a játékra, a résztvevők a játék hevében is vigyáznak egymásra, nem a keménység, sokkal inkább a mozgás, na meg persze a gólszerzés öröme hajtja a vízben tempózókat.
A közösséget jól jellemzi, hogy az egymás közötti játék során esett gólokat nem számolják, a végén nincs vesztes és győztes, csupán kellemesen elfáradt játékosok.
Alsó és felső korhatár sincs, a törzsvendégek pedig széles skálán mozognak: kezdők és újrakezdők, korábbi igazolt játékosok, egykori ob I-es vízilabdázók, valamint a sportággal mindössze néhány éve vagy hónapja megismerkedő lelkes amatőrök egyaránt vízbe csobbanhatnak. A télen-nyáron fedett medence felosztott pályájának egyik felén a haladó csoport játszik egymással kétkapus meccset a 21 méteres pályán (a sípot az egyik edző fújja), míg a másik oldalon ezzel párhuzamosan a kezdőknek tartanak oktatást az edzők (szerda kivételével minden nap) – a két csoport között szabad az átjárás, attól függően, hogy menyire érezzük megterhelőnek vagy éppen könnyűnek az adott csoportot, pihenni pedig bármikor lehet.
„Néha jólesik kicsit lazábban játszani ezt a sportágat, és levezetni a munkám során felgyülemlett feszültséget – mondta Plézer János, a Vasas korábbi Magyar Kupa, valamint KEK-győztes vízilabdázója, aki jelenleg az angyalföldi klub utánpótlásedzőjeként dolgozik. – Nagyszerű kezdeményezésnek tartom, örülök, hogy egy barátom révén rátaláltam. Korábban én sem tudtam róla, pedig gyakorlatilag az uszodában élek.
A társaság folyamatosan bővül, olykor rutinos, expólósokkal teli mezőny gyűlik össze, de előfordul, hogy többnyire olyanok játszanak, akik itt, felnőtt fejjel tanulták meg az alapokat.
Heti háromszor azért többnyire összejön egy erős kis brigád. Bárki bejöhet az utcáról, beugorhat a vízbe, és kipróbálhatja ezt a sportágat, márpedig ilyesmire korábban nem volt lehetőség.”
Ami pedig az úszások utáni zihálásaimat illeti, néhány hétnyi kitartó próbálkozás után akadtak változó és állandó elemek: az edzések végén továbbra is fáradt izmokkal kászálódom ki a medencéből – ám olykor már a haladó csoport tagjaként.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOMMAL!
