A méta jellegű játékok nagy családjába tartozik a hajdani magyar falvakban űzött népi sport, a guncsázás. Mi tagadás, veszélyes játék volt, hiszen a repülő fagolyó, a nagy lendülettel dobott guncsabot szeszélyes irányváltoztatásai miatt a kellékek röppályályát nemigen lehetett kiszámítani, napirenden voltak a sérülések. Az ingben, gatyában játszó fiataloknak mégsem fordult meg a fejükben, hogy valamiféle védőfelszereléssel lássák el magukat. Ha megsérültek, másnap már sántikálva, bekötözve ott találta őket a hajnal a kapa, kasza mellett. A hajnalig guncsázó legények – ma már talán déd- és nagyapák – mosolyogva szemlélik a sokféle védőfelszereléssel, maszkokkal ellátott jégkorongozókat, gyeplabdázókat.
Az általuk űzött rendkívül kemény játék nagy testi erőt, és remek fizikumot igényelt, ráadásul a gyakorlásához hatalmas nyílt terepre volt szükség.
A guncsa puhafából faragott, teniszlabda nagyságú golyó, a hozzávaló guncsabot körülbelül nyolcvan centiméter hosszúságú volt.
Ezeket a szerszámokat ki-ki maga készítette, finomíthatta, szépítgethette, válogathatta. A cél mindenképpen az volt, hogy az egyénileg konstruált sporteszközök a lehető legeredményesebben szolgálják gazdáikat. A játék kiindulópontja a guncsabottal megrajzolt kör volt. A kör közepére apró gödröt ástak a golfjátékhoz hasonlóan. Az ütő (játszó) csapat a kör mellett helyezkedett el, várva a pillanatra, hogy sorra kerüljön, és beavatkozhasson a játék menetébe. A támadó (szolgáló) csapat játékosai szétszóródtak a terepen, s közülük egy középen, feladóként a kör mellett állt. A feladó két-három méter magasra feldobta a guncsát, az ütő – testsúlyát a hátsó lábára helyezve – rézsút állt, kis harántterpeszben, a labda síkjára merőlegesen, a botot pedig a válla mögött előkészületben tartotta.
Amikor a guncsa már majdnem elérte a holtpontot, a dobó a botot teljes erővel és lendülettel a golyó után hajította, olyanformán, hogy kielégítő találat esetén a guncsának jó ötven-hatvan métert kellett repülnie.
Az ütőjátékos feladata ezután az volt, hogy rohanjon a botja után, majd visszaszaladjon a körbe, és a botot beletartsa a gödörbe. Ha az ütőjátékos később érkezett vissza, mint a guncsa, akkor kiesett a játékból. Ha nem találta el botjával a feldobott golyót – hasonlóan a métához –, meg kellett várnia a következő ütőtársát, és vele együtt kellett futnia a botért. A játék első menete addig tartott, amíg az összes ütőjátékos ki nem esett. Ezután csere történt.
A pontozás és helycsere egyébként spontán módon történt, az előzetes megbeszélések alapján. Nemegyszer csak a játék kedvéért ütöttek, anélkül hogy a pontot érő eredményességet külön jegyezték volna. Elbeszélések tanúsága alapján megállapítható, hogy a falusi fiatalok magatartása, fejlett közösségi szemlélete a játék során milyen rendkívüli módon nyilvánult meg.
A fair play elve dominált, és a legfontosabb szempont az volt, hogy aki a játékban részt kívánt venni, azt feltétlenül be kellett venni – ezt a részvevők feltétel nélkül betartották.
Ha valamelyik csapat létszáma páratlan volt, akkor a pluszember mindig a másodikként választó gárdához került. Ugyanez történt akkor is, ha sérült vagy testi fogyatékos gyermekről volt szó. Bármilyen okkal jöttek is össze a csapatok, a kapitányok akkor is lehetővé tették, hogy minden egyes jelentkező részt vehessen a vetélkedésben. A falu mindennapos közösségi életében nagy sértésnek számított volna, ha valakit a játékból kiközösítenek.
Sérülés esetén a játék megállt, és általában az idősebbek részesítették elsősegélyben a sebesültet. Ha a sérült nem vállalta a játékot, akkor a másik együttesből kiállt az, akit vele párhuzamosan választottak. Ha a sérülés netán súlyosabb volt, a játékot abbahagyták és mindenki hazament.
Az idősek akik még részesei lehettek az izgalmas, férfias időtöltésnek, azt mondják, sajnálhatja a mai fiatalság, hogy a guncsa kiment a divatból…
A VILÁG SPORTJA SOROZAT EDDIGI RÉSZEI
– Disznóbendő-rugdosástól az Európa-bajnokságig
– Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló
– Kalari: négyezer éves önvédelmi sport
– Látványos passzok és gólok – lóhátról
– Népszerű nép játék volt egykor a magyar méta
– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen
– Az ökölszabály: egy pattanás után ütni kell!
– Krikett, avagy a játék, amihez egy élet sem elég
