A népi közösségek által kialakított játékok közül nem mindegyik maradt fenn – ilyen a faustball, szabad magyar fordításban az ököllabda is. A sportággal kapcsolatos első feljegyzések a római korból származnak – a legkorábbi említést III. Gordianus császárnak tulajdonítják (i.e. 240 körüli dátumozással) –, a történelmi jegyzetekben szerepel egy ököllel űzött labdajáték, vagyis ez alapján feltételezhető, hogy ebből fejlődhetett ki a középkorban elsősorban Itáliában űzött sportág. A sporttörténészek a tizenhatodik században lefektetett szabály részletesebb elemzésekor arra a következtetésre jutottak, hogy az „ősi” játéktér mérete 90×20 méter lehetett, s a hosszabb oldalon 15 méter magas fal húzódott.
A labda súlya jelentős, közel egy kilogrammos volt, ezért a csapat(ok) játékosainak az ütőkezükön még gyapjúval bélelt fa alkarvédőt is viselniük kellett.
Münchenben a tizenkilencedik század végén a történeti hagyományokhoz kapcsolódva kifejlesztettek egy, a római ököllabdához hasonló oda-vissza ütögető játékot. Első szabályait 1896-ban írták le, és 1920-ig többször átalakították, javították. Manapság az ököllabda elsősorban Európában divatos, Németország, valamint Svájc és Hollandia az éllovas, s játsszák Franciaországban is, mi több, Dél- Amerikában is kedvelik, de hazánkban és a régióban ismeretlen sportnak számít.
A játék a röplabdával és a lábtenisszel mutat rokonságot (érdemes a közösségi videómegosztó oldalakon rákeresni a faust-, vagy fistball szavakra, hogy képbe kerüljünk): a játéktér igen nagy, 50×20 méter, oldalt hatméteres kifutóval, hátul pedig nyolcméteres részt kell szabadon hagyni. A pálya közepén kifeszített zsinór három-öt milliméter vastag, és súlyokkal megerősített, hogy ne lengjen be. A térfél elválasztó mögötti részeken háromméteres területet festenek fel, és ott az adogatás ideje alatt sem az adogató, sem a fogadó csapat tagjai nem tartózkodhatnak. A labdát csak kézzel szabad megérinteni, és – ez talán a leginkább jellemző részlete a játéknak – minden ütés után a labda egyszer lepattanhat az ellenfél és az adogató csapat térfelén. Minden oldalon három érintés lehetséges. Hiba esetén mindig a másik csapat jut adogatáshoz, amelyet bármelyik csapattag elvégezhet.
Az ököllabda szabályrendszere ragaszkodik a posztokhoz (öt-öt tagú csapatok állnak egymással szemben), és minden szerepkörben – a hátvédeknek, a közép- és első játékosnak – jól meghatározott feladatai vannak.
Az értékelés pontozással történik. Ha valamelyik csapat ront, értelemszerűen hibapontot kap, ugyanakkor a másik jutalompontot szerezhet. Hibának számít például, ha a játéktér közepén kifeszített kenderkötelet valamelyik játékos megérinti, vagy ha valamelyik játékos a labdát a pályáról kiüti, netán az átpattant labdát kétszer üti meg, továbbá a kézen kívül más testrészével érinti meg a labdát, s az is rontásnak számít, ha a labdát nyitott kézzel üti meg és nem ököllel. Hiba az is, ha a csapatok harmadszori érintés után sem tudják az ellenfél térfelére juttatni a labdát. Fontos szabály, hogy a labdát kizárólag egy kézzel lehet megütni, mi több, az adogatás és a fogadás részletei talán a legfontosabbak az ököllabdában. Adogatásnál a labda nem érintheti a kötelet, míg fogadásnál arra kell figyelni, hogy egynél többször ne pattanjon le a fogadó térfelén – utána mindenképpen ütni kell!
S ha már az ütés…
Érdemes röviden szólni a különböző ütésformákról, mert a játéknak ez adja az alapját és sava-borsát. Alapütés: a nyújtott kar szélesebb oldalával történik, és az ütés után sokáig kell a labdát kísérni.
Németországban roppant népszerű az ököllabda: a másodosztályú mérkőzésen készült felvétel Stephanie Arendsen lecsapását örökítette meg. Fotó: Markus Joosten (Imago Images)
Légi ütés: az átívelt labdát levegőből fogadják, tulajdonképpen az alapütéshez hasonlít, de levegőből történik a labda továbbítása. Lecsapás: technikai kivitelezése teljesen megegyezik a röplabda leütésével, csak éppen itt ököllel történik; ez amúgy magasra feladott, hálóközeli helyzetben alkalmazott ütésforma, s talán a legnagyobb hatásfokkal ezzel növelhető a pontok száma. Körkörös átütés: támadó jellegű ütésforma, ilyenkor a játékosok nem a háló közeléből, hanem nagyobb távolságról alkalmazzák. Az ütést egy kör alakú nyitó, nyúló mozdulat előzi meg, s az ököl a labdával a fej felett találkozik.
Egy-egy csapat stratégiája nyilván a játékosok tudásától, egyéni képességeitől függ, s nagy szerepe van még a jól megválasztott taktikának is. A jól emelkedő, magas játékosokból összeállított csapatok valószínűleg a támadó megoldásokat kedvelik, úgy, hogy a támadásszövés többnyire rövid és a gyors befejezésre törekszik. A védekezésre berendezkedett csapat taktikája természetesen az imént említett játékkal ellenkező, vagyis a hosszú, megfontolt hárítás, és az abból induló labdatartás adja a támadótaktika alapját.
Az ököllabda őrzi helyét a világ sportjátékai között, elsősorban Németországban népszerű, hiszen ott erős hagyományai vannak. A sportág nagy vívmánya, hogy 1968 óta ököllabda-világbajnokságot is rendeznek.
A profi körülmények megteremtése komoly előkészületeket igényel, ugyanakkor grundjelleggel is kipróbálható és űzhető az ököllabda, hiszen a nagyobb füves területen néhány karón, a jól kifeszített szalagon, és egy gumilabdán kívül másra nincs szükség, ráadásul ez esetben a játéktér mérete is kicsinyíthető, akár már két-két, vagy három-három tagú csapatok is élvezetes meccseket játszhatnak.
Nyitókép: Imago Images
