Először is: köszönöm a lehetőséget! Nagyon örülök a Nemzeti Sport-csoport felkérésének, hogy a Csupasport oldalán jelentkezzek be időnként, megosszam a gondolataimat az edzéseimről, és arról, hogy miként próbálom magam fitten, jó kondícióban tartani a zenei karrier mellett. Annál is inkább megtisztelő ez számomra, mert a sportnapilap rendszeres olvasójának számítok, és korábban nekem is nagy álmom volt, hogy egyszer válogatott mezt viseljek. Bár végül az élet a színpadok, a zenei stúdiók világa felé terelt, a sport iránti vonzalmam cseppet sem csökkent.
Ezekben a bejegyzésekben szeretném bemutatni, mikor és mennyit dolgozom azon, hogy fizikailag felkészült legyek a koncertek idején is, elsőként pedig szeretnék egy kis betekintést nyújtani, honnan is ered a sport iránti szeretetem és érdeklődésem.
A mozgás, az edzés, a verseny soha nem volt idegen tőlem, gyakorlatilag ebben a közegben nőttem fel. Édesapám kézilabdázott, édesanyám tornász volt, és ha nem is voltak profi sportolók, máig emlékszem a nagyszülőknél tett látogatásokra, ahol anyu gyerekszobája zsúfolásig tele volt érmekkel, serlegekkel, oklevelekkel – nagyon büszke voltam rá.
Kiskoromban is sok sportközvetítést néztünk, 1987-es születésűként az 1998-as futball-vb volt az első, amelyet már követtem, figyeltem, nagyapámmal együtt néztük a meccseket. Már kisiskolásként szurkoltam az olimpián szereplő magyar versenyzőknek, ezek mindig is meghatározó élmények maradnak.
A szüleim javaslatára sporttagozatos általános iskolába mentem, ahol a kézilabda és az atlétika volt a két legfontosabb sportág.
A suliban jó futónak számítottam, 100, 200 és 400 méteren indultam az iskolai versenyeken, és szerettem a távolugrást is – az egyik kedvencem, Carl Lewis épp nemrég járt Budapesten. Versenyezni őt már nem nagyon láttam, de sokat olvastam róla – minden érdekelt, ami a sporttal kapcsolatos. A kanizsai Péterfy Sándor Általános Iskola falán kifüggesztették a legjobb eredményeket, minden tanuló láthatta, melyik versenyszámban ki volt a suli rekordere – sokat nézegettem a dicsőségtablót, mindig az volt a célom, hogy odakerülhessek. Ez még a tanulásnál is sokkal jobban motivált, talán most már bevallhatom… A kézilabda is örök szerelem, de végül nem profi sportoló lettem, az élet más területén találtam meg az utamat, ennek ellenére a sport a mai napig fontos része az életemnek.
Visszatekintve a gyerekkori önmagamra: a sport által lettem csapatjátékos, a közösen elért sikerekben hiszek, és megtanultam, tenni kell azért mindennap, hogy az ember fejlődjön, jobb legyen.
A sport ma is kulcsfontosságú az életemben, sokszor nézem, gyakran olvasok róla (szeretem a sportolók önéletrajzi könyveit, legutóbb Usain Bolt sztorija volt a kezemben), rendszeresen csinálom – hogy pontosan mikor, mit és mennyit, az már a következő bejegyzések témája lesz.
Diazról friss híreket olvashattok az instagramon és a facebookon.
