Cserna Mónika nehéz időszakon van túl. Amíg kiderült, hogy rákbetegségben szenved, az örökkévalóságnak tűnt, közben éppen babát várt. Túl a fájdalmas pillanatokon és a betegségen életmódot váltott, új hivatást tanult ki.
Mikor és hogyan derült ki a betegséged?
A betegségem, azaz a pontos diagnózis 2012 februárjában derült ki. Két évvel korábban kezdtek jelentkezni a tünetek, éppen akkor, amikor várandós voltam a kisfiammal, Leventével. Akkor voltam huszonegy éves… Sokat köhögtem, fulladtam, gyakran volt tüdőgyulladásom. Mivel terhesen nem csinálhattak röntgent, ennek hiányában azt mondták, asztmás vagyok, ezért érzem ezeket a tüneteket. A harminckettedik héten sajnos beindult a szülés – ráadásul akkor is tüdőgyulladásom volt éppen – , s 1660 grammal megszületett a kisfiam. Levente születése után még egy évig éltem úgy, hogy fogalmam sem volt a betegségemről. Aztán egyre rosszabbodott az állapotom, újra tüdőgyulladásom lett, vért köhögtem, rettenetesen fájt a hátam, már felkelni sem tudtam. Be is fektettek a kórházba, ott aztán elindult a „lavina”: CT és hörgőtükrözések sorozata. A szövettanból kiderült, hogy főhörgődaganatom van, s már találtak rákos sejteket, a bal oldali tüdőm elhalt. Negyvenhárom kilóra lefogytam, három hónapnyi kórházról kórházra járkálás és rengeteg vizsgálat után döntöttek a sebészek, és 2012. május nyolcadikán bal oldali tüdőeltávolítást hajtottak végre.
Huszonhárom éves voltál ekkor. Hogy élted meg lelkileg a diagnózis hírét és a súlyos betegség tényét?
Iszonyatosan nehéz volt szembesülni a betegséggel, elfogadni és feldolgozni, ami velem történik. Először sokkos állapotba kerültem, azonnal bevillant az akkor egyéves kisfiam, Levente és persze a jövő… Mi lesz vele? Meddig lehetek mellette? Összetörtem…
Ki állt melletted ezekben az időkben?
Nagyon sok erőt adott a családom és a kisfiam apukája, akinek nagyon sokat köszönhetek, ezt nélküle nem tudtam volna végigcsinálni.
A betegség után nem sokkal életmódot váltottál, de ha jól tudom, ebben nem csak a betegség ösztönzött.
Nem bizony! A műtétem után elkezdtem felszedni a kilókat, hiszen többet tudtam enni. A nehéz és hosszan tartó felépülés miatt szinte egyáltalán nem mozogtam, ez is nagyban hozzájárult a súlygyarapodásomhoz. Persze időbe telt, de 2015-re negyvenháromról hetven kilósra híztam. Ekkor kaptam észbe, rádöbbentem, ezt nem tehetem magammal, igenis fel kell állom, meg kell mozdulnom. Rendben van, hogy meggyógyultam, de fiatal vagyok még, és a kisfiamnak is példát kell mutatnom. Másfél évembe került, de diétával és mozgással visszanyertem a régi formámat.
Aztán, ha jól tudom, nem sokkal később már te segítettél másokon.
A gyógyulásom után elvégeztem egy egészségügyiasszisztens-iskolát és – a sors furcsa fintora – egy tüdőgyógyász főorvos mellett kezdtem dolgozni, mint pulmonológus asszisztens. Nagyon élveztem, hogy olyan emberekkel foglalkozhatok, olyanoknak segíthetek, akik hasonló betegségben szenvednek, mint én. A saját tapasztalataimnak köszönhetően teljes mértékben a támaszuk lehettem.
Az ember miből merít erőt, amikor nagy bajban van? Nálad ez hogy alakult?
A betegség és az életmódváltás nem volt elég, sajnos a kisfiam édesapjával zátonyra futott a kapcsolatunk. Hiába próbálkoztunk, húztuk a dolgot, egyszerűen nem ment együtt tovább. A legnehezebb időkben szembenéztem a legbelsőbb énemmel, és mérlegeltem. Rádöbbentem, hogy azok után, amin keresztülmentünk, azok után, amin túl voltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy boldogtalan legyek. Ha már visszakaptam az életem, akkor kötelességem abból a legtöbbet kihozni, Leventével is akkor teszem a legjobbat, ha boldog anya mellett nő fel.
Azon túl, hogy mertél szembenézni önmagaddal, mit adott ebben a krízishelyzetben a sport? Hiszen az életmódváltásnak köszönhetően ekkor már a mindennapjaid része volt.
Egyre fontosabb lett számomra a sport, keretet adott az életemnek. Nemcsak hogy elkezdtem konditerembe járni, de személyi edző segítségét kértem. Beleszerettem a testépítésbe, amivel el is kezdtem komolyabban foglalkozni, tanulni, és már elmondhatom, sok embernek tudtam segíteni az életmódváltásban. Fontosnak tartom, hogy kisfiam előtt is ez a példa lebegjen, és a sport, az egészséges életmód számára természetes legyen.
Ha neked valaki azt mondja 2012-ben, a műtét előtti hetekben, hogy hat évvel később újra családot alapítasz, hittél volna neki?
Hát… Történnek meglepő, nagy dolgok az ember életében, még akkor is, ha elképzelhetetlennek tartja őket. Akkor egyvalami lebegett a szemem előtt: életben maradni. A szakításkor pedig az, hogy megteremtsem egy boldog élet lehetőségét. Ma úgy érzem, hogy megérte harcolni és kemény döntéseket hozni, mert az életmódváltásom közben megismertem az edzőként dolgozó Robit, aki a vőlegényem lett, és hamarosan össze is házasodunk. Sőt, már útban van a babánk. Nagy szerelem a miénk, úgy érzem, hogy megtaláltam a másik felemet. Levivel nagyon szeretik egymást, harmonikus a kapcsolatunk. Májusra várjuk szerelmünk gyümölcsét, most már bátrabban beszélek róla, mert tizenöt hetes kismama vagyok. Nagyon boldogok vagyunk, és ezzel a babával Levente álma is teljesül, aki mindig mondogatta, hogy annyira szeretne már egy kistestvért. Megvalósul az álma… S igen, nagyon elgondolkoztató, hogy honnan jöttem vissza, honnan jutottam el idáig. A példám is mutatja, soha nem szabad feladni.
