Bár „láthatatlanok”, mégis nélkülözhetetlenek – sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, mégsem szerepelnek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. A kilencedik részben következzen Fetzer Róbert.
Fetzer Róbert Fotó: Borsa Miklós
A hét végén rendezték meg Balatonfüreden a 4. Balaton Mountain Bike Maratont, mi sem természetesebb, hogy Fetzer Róberttel a versenyt szervező önkéntesek sorában.
„Tizennyolc-tizenkilenc éve kerültem közel a kerékpárversenyekhez – mondta a 47 esztendős Fetzer Róbert, aki dolgozott köztisztviselőként, pályázatíróként vagy éppen kerékpárbolti eladóként. – Korábban aktív szabadidős kerékpáros voltam, és éppen akkortájt vált itthon népszerűbbé a mountain bike. Mivel érdekelt ez a világ, egy idő után amatőr segítőként belefolytam a versenyek előkészítő munkájába, aztán mountain bike-os egyesületünk is lett, majd később mountain bike versenybíróként is dolgoztam.”
Még a kezdetekkor került kapcsolatba az említett balatonfüredi versenyért versenyigazgatóként felelő Harangvölgyi Andrással, de sok egyéb eseményen is segített már. Részt vett a Duna Maratonon, illetve a balatonfüredi esemény előzményének számító Buda Maratonon, amelyet akkortájt a Hármashatár-hegy környékén szerveztek meg.
Ennyi év alatt törvényszerűen sokféle feladatot végzett el. Korábban az előkészítői-szervezői feladatokban is szerepet vállalt, ám amióta családja lett, gyermekei születtek, kevesebb idő jut erre a hobbira – így az elmúlt években elsősorban a helyszíni szervezésben segít, legyen az a rajt-cél terület felépítése, bírói feladat (versenybíróként van rutinja), a frissítőállomások kiépítése vagy a limitpontok működtetése. Érdekes feladat, amikor egy-egy ponton a távok szétválasztásáért felel.
„Nem egyszerű, ugyanakkor kulcsfontosságú munka, hogy mindenkit jó irányba navigáljunk, azaz mindenki a saját távján haladjon tovább. Jó példa erre a hétvégi balatonfüredi verseny. Egy kellemesen tavaszias hét után éppen a hétvégére kaptunk esős időjárást, ezért a versenyzők már négy-öt kilométer után csupa sárosan érkeztek meg az elválasztópontra.
Ráadásul a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség éppen erre az évre változtatott a szabályain, így kisebb méretű lett a rajtszám.
No, elég stresszes feladat volt észrevenni a sár alatt a kisebb rajtszámot, miközben a versenyzők – jó értelemben véve – kissé beszűkült tudatállapotban érkeztek, ráadásul az emelkedőn, magas pulzusszámmal. Ők nem is nagyon tudtak figyelni, hogy merre mutatnak a nyilak. Így kellett észlelni a rajtszámot, mindenkit a helyes irányba terelni és a szakadó esőben még biztatni is – nem volt egyszerű.”
Egy kép még a versenybírói időszakból Fotó: Bak Ferenc
Persze ezt a feladatot évtizedes segítői tapasztalata miatt bízzák rá. Ugyancsak rutinra volt szükség korábban, amikor például olimpiai crossversenyen 5–6 kilométeres körön hajtottak a versenyzők, és az elektronikus időmérés mellett szükség volt manuális rögzítésre is. Figyelni kellett a rajtszámot, a köridőt, illetve hogy ki hányadik körét teljesíti.
Akadhatnának problémák a limitpontokon is: ezek azok a helyszínek, ahol kiszólítják a versenyből a megadott időn túl érkező versenyzőket.
„Mivel azokon a versenyeken, amelyeken segítek, klasszikus értelemben vett amatőrökre koncentrálnak, olyan szintet határoznak meg, hogy szinte mindenki képes legyen teljesíteni. Ha valakit mégis ki kell szólítani, inkább megváltásként éli meg, hogy nem kell tovább küzdenie az elemekkel. Persze olyan versenyeken, amelyeken félprofi-profi, licences versenyzők szerepelnek, már szükség volt a versenybírói tapasztalatra, hogy kezelni tudjuk, ha valaki nem veszi jó néven a kiszólítást.”
Nagy segítői csapat Fotó: Trans Hungária Maraton
Fetzer Róbert mosolyogva idézi fel, hogy 18–19 éve egy nagyjából már baráti társaságnak számító csapatba került be, amely azóta még inkább azzá formálódott. Ennyi idő alatt rengeteg élmény gyűlt össze. „A pihenőidőkben mindig sztorizgatunk, nehéz is lenne bármit kiemelni” – fogalmazott, ám kérésünkre azért mesélt egyet.
„Néhány éve segítettem az első és mindmáig egyetlen többnapos mountain bike-versenyen a Zempléni-hegységben, amikor az utolsó etapon megállítottuk a vonatot. Tudniillik a versenyzők egy része még nem ért oda, a másik része pedig szinte egy bolyban haladt az elején, mi viszont nem akartuk, hogy a vonatra várakozás befolyással legyen a helyezésre; ezért megkértük a helyi baktert, hogy várjon kicsit, ő pedig nagyon kedvesen nem indította el a vonatot, amíg a versenyzők nem haladtak át az úton.”
Hiába, néha a vonat is vár.
Sorozatunk korábbi részei
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
Gesztenyés pulyka és dobostorta a célban – Székely János
Kiszakadás a betonkockából – Harsányi Henrik
Önzetlen pontőrök: jelvényosztás biciklivel – Győri Péter és Cifka Borbála
A legfontosabb: emberségesnek lenni – Balázs Erzsébet
Feldobálva ünnepelték, mint egy edzőt – Walter Ulrik
Annyit kap, hogy attól feltöltődik a tank! – Feigl Nikolett
A segítség a lételeme – Salamon Alexandra
