Nem vagyok még harmincéves, de a mérlegre rá sem merek állni. Egészségügyi problémáról nemigen tudok, de valami mégsem jó, mégsem az igazi. Inkább előveszem a mérleget, de nem, úgysem mernék ránézni. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem 2019 decemberében.
Nem mozogtam igazán, nem sportoltam, elvoltam a kis világomban; vőfélykedtem, írogattam, tanítgattam, konferálgattam, na meg ettem minden rendezvényen, amit a szemem s szám megkívánt.
Majd eljött 2020 januárja, annak is az első napja. Édesanyámnál – aki igencsak jól főz – nem kívántam az újévi ebédet, csak csipegettem, pedig volt kolbász és persze a kihagyhatatlan lencsefőzelék, de csak egy falat ment le a torkomon. Egyszer csak elkezdett szorítani a gyomorszájam, légszomjam lett – nagyon megijedtem. Sohasem voltam az az orvoshoz szaladgáló típus, de most megtettem a szükséges lépéseket, és doktor barátom a következőt mondta: „Pisti, ha nem hagysz fel ezzel az életvitellel, baj lesz!”
Felhagytam, s ezzel meghoztam életem egyik legjobb döntését. Tíz nap alatt felépültem a betegségből, majd jött az új, ez a bizonyos merőben más élet. Nem akartam ilyesmit, de következett a sokak által évről évre elsütött mondat: új év, új én!
Először az étrendemen változtattam, de nem szokványos módon és nem külső segítséggel.
Senkinek sem hagytam beleszólást, mit és hogyan csinálok, magam akartam végigjárni az utat.
Lehet, sokan megvetnek, de a magam példájából tudom, a fogyáshoz nem kell feltétlenül dietetikus, gasztroenterológus vagy influenszer! Akinek nincs egyéb egészségügyi problémája, annak csupán (csupán?!) kitartásra, akaraterőre, családra, barátokra és mértékletességre lesz szüksége! Nézzük a példámat: reggel a három szelet kenyér helyett már csak egyet ettem. Ebédre feleannyi levest és főételt, vacsorára pedig szintén feleannyit, mint előtte. Nekem a vacsora 2019-ig este nyolc-kilenc óra körül zajlott, míg most büszkén mondhatom, hogy januártól 17 óra után semmit sem eszem. Fokozatosan, teljesen elhagytam a cukros üdítőket, sőt a kávét is.
Az első rádöbbenések egyike volt, hogy a cukor lassan megöl.
Kiszámoltam, egy hónapban mennyi édességet használok el a reggeli kávékba, az eredmény pedig ijesztő volt: hetvenöt dekagramm cukor fogyott el csak reggeli előtt, s csak a kávé miatt! Máshogy nem ízlett a „jó öreg fekete” – mára inkább felhagytam az édesítéssel, nem hiányzik.
Minderre pedig jött az állandó testmozgás. Január 17-én 1.2 kilométert tudtam „futni” 11:48 perc alatt. Nem szégyelltem, a nulláról indultam, mivel valahol el kell kezdeni. Az egyik futást kedvelő barátom ajánlására elkezdtem fokozatosan növelni a távot.
Elkezdett jólesni a kocogás, kétnaponta mindig mentem, s ha valami miatt nem tudtam edzeni, s két napot ki kellett hagynom, úgy éreztem, valami nem kerek, hiányzik, éppen úgy, mint amikor szerelmes az ember.
Persze az is lettem! Rá kellett döbbennem, hogy berántott, megfogott, elkapott egy szenvedély, az igazi szerelem. Sorra jöttek az élmények: folyamatosan, ütemesen fogytam, a futásban pedig egyre nagyobb távokat bírtam egyszerre megtenni.
Április 17-én lefutottam az első hét kilométeres távot, az idő 48:28 perc volt, de talán nem is ez a legfontosabb. Három hónap alatt hat kilométert emeltem a távon, az időm pedig folyamatosan javult, a kedvem, az egészségem pedig egyenes arányban szintén. Május elején 44 perc alatt sikerült teljesítenem az általam nagyon megszeretett hétezer métert.
Május közepén pedig ott tartottam, hogy nyolc kilométert is lefutok egyben, séta nélkül, mosolyogva, sőt immár az első tíz kilométeres edzés is mögöttem van.
Elkezdtem közben edzőteremben is dolgozni, mégpedig egy csodálatos személyi edzővel, aki megértette, hogy az étkezést magamnak szeretném összerakni, ő ahhoz kell, hogy a testemet építse hétről hétre egy-egy óra erejéig. Nem is csinál mást, „csak” a legfontosabbat, nem hagyja, hogy összeessen a bőröm. A futás lett a szenvedélyem, de az edzés is hiányzik, ha nincs.
Száztíz kilónál valamivel nehezebb voltam 2019 decemberében, s ha nem is mertem ránézni a mérlegre, volt, aki igen – tőle tudom. Mára alig várom, hogy mérjem magam szombatonként. Legutóbb 85 kilogramm volt az eredmény. Öt hónap kellett ehhez, de nem szenvedtem, nem kínlódtam, élveztem minden percét ennek az időszaknak. Rájöttem, tényleg nincs lehetetlen.
Arra is rávezetett az élet, hogy lehet jókat enni – igen, a mai napig is eszem zsírosat, szénhidrátot, cukros dolgokat –, de mértékkel.
Nem a végletes lemondás a kulcsa a fogyásnak, hanem az akaraterő és a mértékletesség, valamint a rendszeres sport!
Ha én meg tudtam csinálni, mindenki más is képes lehet rá, csak kezdje el, és sohase adja fel!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
