„Láthatatlanok”, de nélkülözhetetlenek – hétfőnként jelentkező új sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, ám akik nem szerepelnek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. Sorozatunk második részében következzen Székely János.
„Hajaj, az évek alatt sok történet összegyűlt” – jegyzi meg Székely János, miközben munkahelyéről hazafelé lépeget a Heves megyei kis falucskában, Ludason.
A most 50 éves férfi 1998-ban, azaz több mint húsz éve lett tagja a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesületének. Ő maga indulóként inkább gyalogtúrákon vett részt, segítőként viszont rengeteg versenyen járult hozzá a lebonyolításhoz. A legkiemelkedőbb esemény mostanság a Piros85, de több túraversenyen is segédkezett már a szervezésben.
„Hangulattól függ, hogy mit csinálok szívesen, de alapvetően bármit – mondja a mezőgazdasági szövetkezet tagjaként baromfitelepen dolgozó önkéntes. – Amikor agyilag friss vagyok, akkor szívesen viszem az adminisztratív feladatokat, töltöm az okleveleket, viszont amikor fejben fáradtabb vagyok, inkább az frissítőpontokon segítek. Ott adjuk oda a futóknak az édességet, süteményt, virslit, csokit, ami éppen van. A profibbja persze szinte meg sem áll, éppen csak felkap valamit, és már viharzik tovább.”
Székely János több mint húsz éve segít, pusztán a segítség öröméért. Nem zavarja, hogy sokaknak észrevehetetlen, amit tesz: virslit főz, adminisztrációt intéz, viszi a frissítőpontokra a holmikat, bevásárol, elpakol, esőben, hidegben vagy égető napsütésben, korán és későn. Mint mondja, ennyi idő alatt jó társaság alakult ki, és bár a munkája, családja mellett nem unatkozik, mindig szívesen megy.
Egy évre előre tudja a versenynaptárát, az adott hétvégén pedig vonatra vagy buszra ül, és meg sem áll a verseny helyszínéig, legyen az az ország bármelyik szeglete. És azt sem bánja, ha hosszúra nyúlik a munka.
„Éppen a Piros85-nél fordult elő, hogy szombaton korán kezdtünk, és vasárnap későn végeztünk, miközben csak néhány perceket bóbiskoltam. A verseny persze nem tart addig, de még sok munka van a pakolással. Szívesen segítek azonban, még szavak se kellenek: az ember egy-egy pillantásból érzi, mennyire hálás neki a futó.”
Azért a szavak is kellenek olykor, abból pedig Székely kifogyhatatlan.
„Előfordult már, hogy gesztenyés pulykát ígértem annak, aki célba ér, mást mandarinos kacsával kecsegtettem. A többség veszi a lapot, érti a humort, örül is neki, mert segít továbblendülni a holtponton. A kilencven százaléknak bejön a stílus, és ha valaki nem is igényli a tréfát, goromba azért senki sem volt, legfeljebb egy fintorral jelezte, nincs rá szüksége. Szóval van, akinek citrom- vagy dobostortát mondtam, de akadt olyan is, akinek citromdíjat emlegettem. Persze nem lehet mindig ugyanazt elsütni, szóval annyifélét mondtam én már a húsz év alatt, hogy nehéz lenne végigvenni. Aztán van, akinek azzal jöttem, hogy ha nem siet a célba, a hasát szerető főrendező megeszi az ételt. Apám mondta, szegény az az ember, aki ígérni sem tud – hát én ígértem eleget a húsz év alatt.”
Akadt, aki később tréfásan számon kérte Jánoson, mégis hol van a gesztenyés pulykamell, de ő ilyenkor csak azt mondja: szólt, hogy a főrendező szereti a hasát, tetszett volna gyorsabban célba érni…
„Gyorsan észreveszem, kinek van szüksége a biztatásra, ha a szavak nem is, az arckifejezés vagy az izzadtságcseppek árulkodnak. Vannak persze nyomdafestéket nem tűrő tréfák, de van, aki húsz évvel később is emlegeti a poénokat. Örülök az ilyen visszajelzéseknek, jó látni, hogy tudtam segíteni a másiknak.”
Sorozatunk első része:
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
