Ha magyar sport lenne, gyeptekének nevezhetnénk

A következő történetben minden a dobásról szól, úgyhogy ne csodálkozzunk, hogy a szó számtalanszor ismétlődik majd az alábbi írásunkban. A bocsa olasz eredetű játék – eredeti neve boccia –, a golyókkal űzött sportok egyike. Ha a játék Magyarországon honosodott volna meg, a neve gyepteke is lehetne. Bármilyen felületű pályán játszható, egyetlen, de erős kikötés van: a vonalaknak láthatóknak és újrarajzolhatóknak kell lenniük. A meghatározott szabályos pályahossz 27.5 méter, ami jelentősen csökkenthet. A bocsát két játékos vagy akár egy csapat is játszhatja, a résztvevők célja mindenesetre ugyanaz: a gurítások után egyre közelebb kerüljenek a célgolyóhoz, mint az ellenfél, vagy azon igyekezzenek, hogy elüssék az ellenfél játékszereit, s ezáltal javítsák saját helyzetüket. A játék kezdetén a célgolyó eldobásának jogát sorsolással döntik el, míg a továbbiakban az utoljára pontot szerzett csapaté a dobás joga. Ezt a bizonyos célgolyót a lábvonal mögül dobják el, míg egy-egy későbbi dobás abban az esetben érvényes, ha a célgolyó a távolabbi pályavég öt méter oldalú négyzet alakú részén kerül nyugalmi helyzetbe. Ha az első dobás nem sikerül, ugyanaz a csapat jogosult újból próbálkozni, feltéve, hogy nem történt szabálytalanság, és két kísérlet után az ellenfél csapata dobhatja el a célgolyót.

Ha egy csapattag nem a megfelelő pozícióban van, a dobás semmis, és a csapat elveszti a második dobás jogát, ekkor a másik csapat egyik játékosa dobja el a célgolyót.

A szabályok elég szerteágazóak – nyilván a parttalan viták elkerülése végett alakult így, hiszen elsősorban rekreációs mozgásformáról beszélünk –, ám a játék során a legfontosabb részlet az, hogy az eldobott golyók minél közelebb kerüljenek a célhoz, s ha szinte lehetetlenségnek tűnik győztest hirdetni, akkor a játékosok lemérik a távolságot az eredmény eldöntéséhez.

Ha két ellenfél golyója úgy kerül közel a célgolyóhoz, hogy holtverseny alakul ki, akkor az adott menet érvénytelen és a játékot a másik irányba folytatják, úgy, hogy az előzőleg dobó játékos vagy csapat dobhat. Ez a játék legfontosabb pillanata, és ilyenkor a többi játékosnak mozdulatlanul kell állnia, nem szabad rámutatniuk a pályán vagy azon kívül lévő vonalakra vagy pontokra.

Olasz filmekben gyakran látni olyan jeleneteket, amikor is a nagy- és kisvárosok terein, a faluhelyek poros utcáin fiatalok és öregek játszanak bocsát nagy átéléssel, míg az alkalmi csapatok körül lelkes járókelők, szurkolók időznek – nos, a valóság sem áll ettől távol, mert ez a sport utcai cipőben, de akár öltönyben is űzhető.