Vágjunk is bele: 1891-ben James Naismith, a springfieldi egyetem instruktora alkotta meg a kosárlabda szabályait, a játékét, amelyet a mexikói indiánok vallási érzelmektől fűtve már több ezer éve űztek. Hiedelmük szerint a szent labdával űzött nemes vetélkedés az istenektől származott. A labda – állandó mozgásával – a nap járását szimbolizálta: az égi játszópályát a különböző csillagképek alkották, a két csapat pedig a nappal és az éjszaka harcának jegyében küzdött. Ez volt az indián kosárlabda eszmei kerete. Az őslakosok óriási lelkesedéssel, fanatikusan játszottak. A nézők extázisa pedig napjaink amerikai szurkolóit is meglepné.
Ráadásul az indián kosárlabdában a szurkolók sokszor egész vagyonukat feltették a győztesnek remélt csapatra.
Feljegyzések szerint először az aztékok űzték ezt a játékot, de a tudomány ennél is messzebbre mutat. A toltékok ugyanis – az aztékok előtt élt és kihalt indián törzs – már stadionokban vetélkedtek, az olmék indiánok pedig – akik a gumi hazájában éltek – gyártották, gyárthatták a labdákat. Nem áll rendelkezésre biztos évszám, kiindulópont arról, hogy az indiánok hol és mikor kezdték el a kosárlabdázást, de a játék ősi, kultikus tevékenységnek számított. Az isteni vetélkedés a kezdetek után egyre népszerűbbé vált, és sorra épültek a téglalap alakú stadionok. A sporttér falainak közepén kis nyílású kőgyűrűket helyeztek el, ezen kellett a játékosoknak a labdát átjuttatniuk. Érdekesség, hogy a nyílásokat – a mai játékkal ellentétben – nem vízszintesen hanem függőlegesen alakították ki, és ez a jelenlegi szabályok értelmében megkönnyítette a találatot, de tudnunk kell, hogy az indiánok szabályai nem engedték a kézzel vagy lábfejjel való labdatovábbítást!
Az egyetlen lehetőség gólszerzésre az volt, hogy ha a derékon viselt széles bőrövről pattintották vagy térddel játszották meg a labdát.
A több méter magasban lévő kőgyűrű belövése ilyen megkötések mellett szinte lehetetlennek tűnt, ezért az indiánok a találatot szinte csodának minősítették, és a ritka „gól” egyúttal a játék befejezését is jelentette.
A maratoni küzdelem sokszor tíz óra hosszat is eltartott. Ha a kőgyűrű bevétele – az úgynevezett nagy gól – nem sikerült, akkor a végeredmény az elért kis gólok összegéből adódott össze. Kis gólnak számított, ha az ellenfél a labdát a támadó térfelén lévő magas kőfalon átütötte, ám hogy ez ne következzen be, a játékosok igyekeztek erős védelmet kialakítani. Az éjszaka beálltával véget ért a küzdelem, és ha nagy gól nem született, összegezték a kis pontokat, valamint azokat a hibapontokat amelyeket a játékosok összegyűjtöttek a mérkőzés folyamán (a hibapontok a szabálytalan labdaérintésből adódtak).
Az a játékos aki a kőgyűrűn átjuttatta a labdát, rendkívüli jutalmat kapott. Mivel az ismertetett körülmények között ez szinte lehetetlen volt, az indiánok a szerencsést az istenek kegyeltjének tartották.
Temérdek drága ajándék illette meg, és elvileg jogot formálhatott a nézők ruháira is – a vetkőztetésre általában azért nem került sor, mert a nagy győzelem után a nézők íziben futásnak eredtek, hogy mentsék értékeiket.
A győztes a város urainak kegyében fürdött, gyönyörű nőket és mesés drágaköveket kapott ajándékba, és különleges öltözékben pompázhatott.
A vesztesekre viszont tragikus sors várt: a kapitányra halál várt. A győztes a mérkőzés után obszidiánkéssel felnyitotta ellenfele mellkasát, és szívét kitépve az áldozati vérrel meghintette az oltárt. Ezt az indiánok nem tartották barbárságnak. a legyőzött áldozat számára ugyanis megnyíltak a paradicsom kapui, ezért a szégyenben maradottak maguk követelték, hogy az oltáron teljesedjék be a sorsuk.
A gazdagok és a szegények szinte mindenüket feltették a kosárlabdára, így paloták, ékszerek cseréltek gazdát.
Balszerencsés esetben örök rabszolgasors várt a fogadást elvesztőre, míg a királyok nemegyszer egész tartományokat feltettek tétként.
Az uralkodó, a nemesség, a papság a labdajátéknak vallásos jelleget, sőt jelentőséget tulajdonított, ám amikor az első fehér ember megjelent az indiánok földjén, ez a fajta labdajáték már az egyszerű közemberek kedvelt sportágának számított.
A VILÁG SPORTJA SOROZAT EDDIGI RÉSZEI
– Mesteri dárdavetők: hibátlan célzás a kókuszdióra
– Magyar virtus: finoman eldobott böltetőpálca
– A tánc, a harc és a sport pazar művészete: capoeira
– Az elfeledett guncsa: vigyázat, sérülésveszélyes sport!
– Disznóbendő-rugdosástól az Európa-bajnokságig
– Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló
– Kalari: négyezer éves önvédelmi sport
– Látványos passzok és gólok – lóhátról
– Népszerű nép játék volt egykor a magyar méta
– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen