„Láthatatlanok”, de nélkülözhetetlenek – hétfőnként jelentkező új sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, ám akik nem szerepelnek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. Sorozatunk harmadik részében következzen Harsányi Henrik.
2009. 04. 19. – vannak dátumok, amelyek kitörölhetetlenül bevésődnek az ember emlékezetébe. Ez a dátum az informatikusként dolgozó Harsányi Henrik agyába égett bele, hiszen ekkor kezdődött a valószínűleg már életre szóló szerelem a túrázással, amely elvezette ahhoz, hogy segítőként is részt vegyen a túrázásokon.
„Egy kollégám már a harmadik Kinizsijére készült, és annyit beszélt a túrázásról, hogy én is kedvet kaptam hozzá – mondja Harsányi Henrik. – Igyekeztem mindenféle sportággal megismertetni a fiamat, arra az első, Gyertek ki a Vadasparkba! elnevezésű kisebb túrára is így keveredtünk el. Persze nagyon felkészületlenek voltunk, kevés vizet és ételt vittünk magunkkal, rossz cipőben mentem, és teljesen kikészültem a végére. A szerelem viszont lángra lobbant, nem is tudom, hány túrán vettem azóta részt.”
Később úgy érezte, annyit kapott már a túratársadalomtól, hogy ideje valamit visszaadni, így amikor két-három évvel később szervezőnek hívták, boldogan mondott igent: „legyek kicsit a másik oldalon is”.
„Változó, hogy milyen feladatokat láttam és látok el, voltam már pontőr, seprű, rajtsegítő. Előfordult, hogy egy forgalmas ellenőrző ponton órákig nem tudtam felállni a pecsételésből, mert folyamatosan jöttek a túrázók. Volt, hogy az »etetőponton« másfél óráig jóformán felnézni sem volt idő a zsíroskenyér-kenésből, a kenyérszeletelésből, akkora roham volt. Van, hogy magányosan várja az ember a túra eldugott helyén az arra »tévedőt«.”
Ismerősének, Csetneki Sándornak nagy szereleme a legendás Kinizsi 100 túra. Egyszer előfordult, hogy egy társával, a távot vakként – Harsányi tudtával – egyedüliként szintidőn belül teljesítő Jeremcsuk Istvánnal privát túra keretében oda-vissza megtették a távot. Csetneki találta ki, hogy a Kinizsi 100 utolsó, régi és új végére önálló túrát építsenek Iszkiri néven. Ennek a szervezésébe – többek között – Harsányi Henriket is bevonta, aki így rendezővé is avanzsált.
Harsányi Henrik az elmúlt másfél évben negyven kilótól szabadult meg
„Az első szervezés brutálisan jól sikerült, négy-ötszáz emberre számítottunk, erre több mint hétszázan neveztek” – idézte fel a kedves emléket Henrik. A különböző túrákon előfordult, hogy két pontot kellett felállítania, így „laza” ötkilométeres tókörrel kezdte a napot. Máskor éjfélkor indult el az utolsó három emberrel seprűként, a jó félnapos pontőrködés után. Koldusszállás után futottak össze egy lánnyal, aki órákkal előttük indult el a túra utolsó 35 km-es szakaszán. Mivel lassabb volt a három fiúnál, őket elengedve némileg a szintidőn túl, biztonságban a célba kísérte.
Henrik legérdekesebb feladata talán mégis a többször emlegetett seprűség – a túrázásban járatosak biztosan tudják, mit is jelent ez, de megkértük, magyarázza el azoknak, akik még nem találkoztak a fogalommal.
„Remélem az idén is megrendezzük az Iszinik túrát, amely gyakorlatilag a Kinizsi ellentéte: az ellentétes évszakban, ellentétes irányban tartják. Régebben az ötven kilométeres, azaz ISZI 50 távon voltam seprű. A seprű gyakorlatilag egy vagy két emberből álló személyzet, amely végigmegy a túra útvonalán. Általában a mezőny után tíz-tizenöt perccel indul, és összegyűjti azokat a szalagozásokat, jelzéseket, amelyeket csak a túra idejére helyeztek ki. Gondoskodik arról, hogy ha bárkinek bármi baja van, biztonságos helyre jusson, és bár a túrázók az indulással minden felelősséget vállalnak önmagukért, becsületbeli ügy, hogy senkit se hagyjunk magára.”
Szerencsére Henriknek nincsenek olyan történetei, mint néhány seprű kollégájának.
Volt, akinek a szeme láttára esett össze egy lány szívprobléma miatt, ők támogatták biztonságos helyre. Más „praxisában” olyan erős darázstámadás ért egy túrázót, hogy mentőhelikoptert kellett hívni. Henriknek viszont egy-két „bicebóca” túrázó kíséretét leszámítva nem akadt ilyen problémás feladata seprűként.
A feladatokból látszik, olykor hétvégéket áldoz az idejéből, hogy gyakran különösebb ellenszolgáltatás nélkül segítsen a társaknak.
„Azért szeretek segíteni a szervezésben a túrákon, mert a hétköznapokon informatikusként betonkockában ülök, nézem a monitort és a kollégákat. Egyébként is vidéken nőttem fel, szerettem a pusztán, a természet közelében élni. Most rendre kapva kapok az alkalmon, hogy kiszakadjak a városból, minden eseményen részt veszek, amely segít felfrissülni. Ráadásul nagyon jólesik segíteni másoknak. Olvastam a sorozat korábbi darabjait, és nekem is hasonló az érzésem: egy-egy pillantás, mosoly sokat ad, amikor tudom, hogy hasznára lehettem az indulónak.”
Sorozatunk korábbi részei:
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
Gesztenyés pulyka és dobostorta a célban – Székely János
