Magyar virtus: finoman eldobott böltetőpálca

Nagy nevelők, néprajzi, lélektani és más kutatók hosszú ideje próbálnak választ adni arra a látszólag egyszerű kérdésre: mi a játék célja, értelme? Egyesek bonyolult lélektani elméletekkel, mások utánzási ösztönnel, vagy éppen az energiafelesleg levezetésével magyarázzák. Nos, a magyar táj, falu, vidék közössége számtalan népi eredetű játékot ismer, ám az egyik legérdekesebb formája kétségtelenül az Oszkóban gyűjtött böltetés, amely tárgyi egyszerűsége ellenére – néhány faágra volt szükség csupán – megkövetelte a test és a lélek harmóniáját, és így nem kevés ügyességet is kívánt.

A mezőn hat vagy tíz gyerek (akik magukat pásztornak nevezték) űzte ezt a játékot, a böltető pedig egy egy méter hosszú, hüvelykujjnyi vastag, kissé hajlott, rugalmas pálca volt, amelyből mindegyik részvevőnek jutott. Szükség volt még az úgynevezett csúsztatófára is, amely szintén mintegy méter hosszú, vastagabb egyenes faág volt. A gyerekek meghúzták a böltetővonalat, és attól tíz-tizenöt méter távolságra lefektették a csúsztatófát, majd annak irányába vetették (dobták) el a böltetőpálcát, mégpedig úgy, hogy az a hegyén bukfencezve „haladjon”.

Aki a pálcával nem találta el a csúsztatófát, kanász lett, viszont amikor többen is hibáztak, az a játékos lett a kanász, akinek a pálcája legmesszebb feküdt a csúsztatófától. A gyerekek a rádobások után meghatározták a pásztorok sorrendjét, míg a kanász a játékosokkal szemben, a csúsztatófa közelében helyezkedett el.

Minden játékos háromszor dobhatott, és ha e kísérletek közül csak az utolsó érte a csúsztatófát, a dobó újra háromszor „böltethetett”.

A dobások ismétlődő szabályrendszerének lényege az ügyesség és a pontosság volt, nem csoda, hogy a gyerekek fél napon át is elszórakoztak a böltetéssel. A technikát bajosan lehet igazán érzékletesen leírni: a lényeg, hogy a dobó játékos a böltetőpálcát annak súlypontja alatt, a hüvelyk-, a mutató- és középső ujjával fogta, valahogy úgy, mint egy tollat az írásnál. A botot előre-hátra lendítette könyökből, s vitte a váll fölé, míg a dobást érzéssel, finoman és nem erőből hajtotta végre.

A falusi gyerekek remek érzékkel számításba vették a bot rugalmasságát is, és az előrelendítésnél könnyedén eresztették el, így a pálca az egyik végéről a másikra ugorva, szinte gurult a csúsztatófa felé.

Ez a hajdanvolt népi játék is sokoldalú, harmonikus, erőteljes testmozgást kívánt, s ösztönös módon a rugalmasságot, állóképességet fejlesztette, nem utolsósorban pedig erőteljes közösségi érzést is generált. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb népi sportjáték mozdulatai elütő, célzó, hajító, futó, elugró, védekező, kergetőző cselekvések voltak, s az is figyelemre méltó, hogy az egyes játékon belül milyen változatosak voltak a módszerek, az pedig tiszteletet ébreszthet a mai korban élőkben (is), hogy anno senkit sem rekesztettek ki, azaz mindenki a maga módján dobhatta el az egyszerű faágat, pálcát, amely hatékony eszköze volt a közös játéknak – ugyebár, a böltetésnek.