Ha valaki még csak néhány évvel ezelőtt is azt mondja nekem, egyszer majd lesz kedvem végigjárni az El Caminót, biztosan megmosolyogtam volna már a feltételezést is. Annyit tudtam akkoriban a Caminóról, hogy van egy út Észak-Spanyolországban, amelyen – leginkább keresztény emberek – egyedül nagyon sokat gyalogolnak, hogy végül elérjenek egy szent helyre. Ebből is látszik, hogy mennyire felszínes volt akkoriban a tudásom erről az egészről. Mentségemre legyen szólva, hogy szerintem Magyarországon nagyon sokan tudnak nagyon keveset a Caminókról!
Azóta kiderült számomra is, hogy nem csak egy Camino van, nem csak vallási meggyőződésből, és nem feltétlenül csak egyedül szoktak nekivágni az útnak.
Miután a párom javaslatára tavaly nyáron hét nap alatt körbesétáltuk a Balatont (210 km), két dolog vált nyilvánvalóvá számomra. Az egyik, hogy nagyon jó sport ez a túrázás, a másik pedig az, hogy biztosan nem bírnám végigcsinálni a „legnépszerűbb” Caminót, a Francia utat (780 km).
A felszerelés:
– hátizsák
– 3 technikai póló
– hosszú ujjú póló
– meleg pulóver
– 2 túranadrág
– 3 alsónadrág
– 3 pár túrazokni
– 2 pár túracipő/túrabakancs
– papucs
– kulacs
– csősál (sapka)
– túrabot
– hálózsák
– fejlámpa
– zsebkés
– törülköző
– esőkabát (lehetőleg olyan, amelyik a hátizsákot is takarja)
– sampon (szappannak, mosószernek is használható)
– fogkefe, fogkrém, fésű, golyós dezodor, borotva, wc-papír, papírzsebkendő)
– krémek (szarvasfaggyú, izomlazító)
– gyógyszerek (fájdalomcsillapító, leukoplaszt, széntabletta, stb.)
– Plussz-tabletták 20-20 db (kálcium és magnézium)
– különböző elektromos eszközök (telefon, fényképezőgép, GoPro, powerbank, illetve ezek töltői – opcionális)
Azután karácsonyra kaptunk az idősebbik fiamtól (aki imád túrázni) egy általa írt, és saját rajzaival illusztrált, kizárólag a számunkra készített könyvet, amely tulajdonképpen egy humoros köntösbe bújtatott kézikönyv a kezdő „caminózók” számára! Ott és akkor döntöttük el, hogy azt nekünk meg kell csinálnunk! Végül azért esett a választásunk az El Camino Primitivóra (eredeti vagy ősi út), mert az „csak” 320 km, és egy kéthetes szabadság alatt végig lehet járni – még az oda-vissza úttal és a végén egy kis pihenéssel egybekötött kikapcsolódással együtt is belefér három hétbe.
Az indulást szeptember 16-ára tűztük ki. Ezután következett a megfelelő felszerelések beszerzése, majd a kötelező formába hozás (munkába járás gyalog, különböző erdei és hegyi túrák teljesítése). Utánaolvastunk a témának, és akkor derült ki, hogy a Primitivóval nagyon beválasztottunk. Mivel az út első fele átszeli a Kantábriai-hegységet, ez a legszebb Camino, viszont cserébe a legnehezebb is. De már nem volt visszaút!
Az első fontos információ az volt, hogy a hátizsákunk optimális súlya ne legyen több, mint a testsúlyunk tíz százaléka. Ezt sem nekem (82 kg), sem a feleségemnek (68 kg) nem sikerült teljesítenünk, ugyanis tíz-tízkilós lett a zsákunk. Végül hárman vágtunk neki az útnak, egy hölgyismerőssel kiegészülve. Még Budapesten kiváltottuk a zarándokútlevelünket, amibe gyűjtenünk kellett az út során a pecséteket, hogy igazolhassuk, teljesítettük az adott útszakaszokat.
Este indult a gépünk Asztúriába, ahová egy barcelonai átszállást, és hatórás várakozást követően másnap reggel érkeztünk meg. Egyórás buszút után el is jutottunk Oviedóba, tulajdonképpeni Caminónk kezdőpontjához. Az oviedói katedrális megtekintése, és a kötelező kezdőpecsét megszerzése után nekivágtunk az útnak, hiszen aznap még teljesítenünk kellett a 25 kilométeres távot – ami végül nekünk 29 lett.
Este érkeztünk meg Gradóba, és az általunk kiszemelt zarándokszálláson a kérdésünkre, hogy van-e szabad ágyuk, igenlő választ kaptunk. Én még soha nem örültem így annak, hogy egy emeletes ágyon aludhatok!
Reggel korán indultunk, hogy Salasban ne kelljen izgulnunk, lesz-e szállásunk… Bennünket is meglepett, de az aznapi és a másnapi etapot is simán teljesítettük, és még jó időt is „futottunk”.
A szakaszok során különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, és a láthatáron feltűnő hatalmas szélturbinák között. Ha megpillantottuk ezeket az előttünk lévő hegyeken, biztosak lehettünk benne, hogy azok között, illetve azok tőszomszédságában halad majd el az utunk.
Azért az nem véletlen, hogy a szállásunk (ágyunk) elfoglalása után mindenhol azt láttuk: a zarándokok megpróbálnak regenerálódni, vízhólyagjaikat, esetleges izomsérüléseiket próbálják kezelni és a napi vitaminszükségletüket pótolni – vagy csak egyszerűen a hálózsákjukba burkolózva aludtak.
Aki esetleges fájdalmai, sérülései miatt nehezebben viselte a megpróbáltatásokat, annak lehetősége volt a helyi postaszolgálattal négy euró ellenében előreküldeni a hátizsákját a következő szálláshelyére. Ahogy az egyik zarándokszállás tulajdonosa mondta nekünk: „Végül is nem a hátizsáknak kell végigjárnia a Caminót, hanem a zarándoknak!”
A fotókat a szerző, Lukács Gábor készítette
(A szombati, második részből kiderül, mi az a txirimiri, hogyan lehet utolérni az idősebb német zarándokokat, miért vezet az út a békésen kérődző tehenek között.)
