Megunhatatlan játék a védések és gólok bűvöletében

Hallatlanul bőséges a magyar népi játékok kínálata, és e vetélkedések sorában az egyik legkülönlegesebb a labdadólé. Ezt a szórakozást Békés megyében találták ki, játszották, mégpedig nagyobb szabad területen, táborban, kirándulásokon, négy-hat tagú csapatokban a tíz–tizenhat év közötti fiatalok kedvelt szórakozása – volt…
A játék eszköze egy kis labda, meghatározatlan alakban és minőségben.

Régen inkább rongy-, a modern időkben talán tenisz- vagy kisebb méretű gumilabda is lehetett a játék elengedhetetlen tárgya.

A pályaméret nem volt meghatározva, így mondhatjuk, hogy bárhol játszható volt, ám a füves, nyílt terület nyilván jobban passzolt a labdadólézáshoz. A labda mellett a fő játékelem a kapu volt, amelyet a kijelölt játéktér egyik sarkában három-öt lépésre jelöltek ki a fiatalok, majd attól újabb öt lépésre meghúzták a kapuelőtér vonalát. Kisorsolták a csapat tagjait és a kezdést, az ütős csapat benn maradt a kapunál, a társaság másik fele pedig kiment a szabad területre, és úgy helyezkedtek el, hogy a hosszabb vagy rövidebb labdákat is elérjék.
Az első játékos beállt a kapuba és tenyérrel kiütötte a labdát, és a játék jellegéből adódóan mindig oda, ahol nem helyezkedett ellenfél. A megütött, repülő labdát a kintiek ugyancsak tenyérrel visszaüthették a kapu felé, és ilyenkor onnét dobhattak kapura, ahol a labda a gurulás után megállt. Ha a kapus kivédte a dobást, akkor a támadó még kétszer megismételhette a labda kiütését, három sikeres védés után a labdát átadta a következő társának, és beállt a sor végére.

Ha gól született, akkor a kapus kiesett, és helyét a következő játékos foglalta el, ha a következő szereplő játékban maradt, akkor bármelyik kiesett társát (vissza)válthatta.

Ha a csapat minden tagja végigütött, és senki sem kapott gólt, akkor pont született, az ügyesebbek nyertek egy játszmát, és az előző sorrendben újrakezdhették a játékot. Előfordult persze, hogy az ütőjátékosok sorra kiestek, elfogytak, és olyankor a két csapat helyet cserélt.
A szabályok – a fentiek alapján – nem voltak bonyolultak, a három ütés, három védés (vagy kihagyott lehetőség) új lehetőséget teremtett az újabb megméretésre, míg ha valaki ügyesen játékban maradt, a játékjogát átruházhatta valamelyik társára is.

Ebben a népi szórakozásban az egyszerűség lehetett magával ragadó, illetve az, hogy egyszerre többen is a pályán lehettek, így aztán a dólézás, mint a legtöbb ősi magyar játék, a közösség összetartozását is szimbolizálta.