Családi hagyományból lett érmeket hozó sport Weiler Virágnak a tájfutás. A 2018-ban főiskolai világbajnok szülei is űzték a sportágat, négy-öt éves volt, amikor már magukkal vitték az erdőbe, igaz, egy időre majdnem elcsábította az öttusa, 11 és 15 éves kora között azt űzte.
„Sok volt a napi olykor három edzés, tudtam, hogy később erős egyetemre akarok menni, ezért inkább abbahagytam”
– így a Tabáni Spartacus SKE tájfutója, aki megvalósította, amit tervezett, ma a BME mesterképzését végzi matematika szakon.
Forrás: worldofo.com
Miután felhagyott az öttusával, csatlakozott a KSI atlétáihoz, és persze előtérbe került a tájfutás, hamar elindult az ifjúsági Európa-bajnokságon. Télen szünetel a tájfutás, ezért több ideje van az atlétikára, indult például a 2018-as berlini félmaratonin, továbbá ért el jó időeredményt 5000 és 10 000 méteren is.
A „kiegészítő” sportágnak köszönheti élete egyik legnagyobb kalandját, mivel amerikai edzők figyeltek fel rá, és teljes sportösztöndíjat ajánlottak fel neki, saját megfogalmazása szerint „mellékatlétának”.
„Sose terveztem, hogy a tengerentúlon tanuljak, ám aztán elgondolkodtam rajta, és rájöttem, a fenébe is, ez kihagyhatatlan lehetőség!”
Portlandben computer science-t, azaz számítógépes ismereteket hallgatott, és persze futott.
„Rengeteget tanultam, barátokat szereztem, más kultúrát ismertem meg, és megtapasztaltam, hogy az Egyesült Államokban az oktatás és a sport micsoda szinkronban működik. Előfordult, hogy verseny miatt nem tudtunk dolgozatot írni, de az oktató nem csinált belőle gondot, utólag pótolhattuk.”
Mint mondja, odaát még annyira sem ismert a tájfutás, mint idehaza (szerinte Magyarországon eleve sokan keverik a tájfutást a terepfutással). Próbált egyesületet találni, de nem sikerült, ráadásul a vadállatok miatt ott nem lehet csak úgy kijárni az erdőbe, így az atlétikára koncentrált.
Az utolsó, a harmadik félév az átlagostól eltérő megpróbáltatásokat is hozott. Még augusztusban, egy szlovákiai versenyen kiment a bokája, ám nem tűnt súlyosnak a sérülés, így a történtek után három nappal visszautazott a tengerentúlra. Csakhogy segíteni akart a csapatnak, érezte a nyomást is, hogy voltaképpen emiatt fizetik az ösztöndíját, ezért az előírt hathetes pihenő helyett csupán két hétig nem húzott futócipőt, ez pedig visszaütött. A sima talajon még csak-csak tudott futni, de az erdőben már nem. Az eredmények sem jöttek, így november elejétől pihent, januári hazatérése után gyógytornára járt, és próbálta elkerülni a műtétet, mert készült az idei világbajnokságra. Aztán viszont beütött a világjárvány, elhalasztották a vébét, így amikor „megnyílt” a Sportkórház, megoperálták.
„Már jól vagyok, kerékpározni is szoktam, és járáskor sem fáj a lábam – fogalmazott Weiler, akit a 16. kerület is támogat céljai elérésében. – Már nagyon várom, hogy fussak, de még néhány hét szükséges. Most nem fogom elsietni a visszatérést.”
Oka már csak azért sincs rá, mert az idén nem lesz világbajnokság, amelynek éppen 2020-tól változtattak a lebonyolításán. Eddig közösen rendezték meg a városi és az erdei számokat, ám most elvált egymástól a két műfaj. Az idén a városi számokat, azaz az egyéni sprintversenyt, a sprintváltót és a most debütáló, tömegrajtos, kieséses sprintversenyt tartották volna meg – éppen ezekben a műfajokban erősebb Weiler. A halasztás miatt végül a 2021-es vb-n két számot, az egyéni sprintet és a sprintváltót pótolják Csehországban. A magyar tájfutónak jó élményei vannak az országból, hiszen ott rendezték meg a neki ezüstérmet hozó 2019-es egyetemi Európa-bajnokságot.
Weiler Virágnak egyébként olykor jól jön a „matematikus” agya a tájfutásban, amikor például a városi sprinttávokon az optimális útvonalat kell választania. Noha a városi számokban erősebb, az erdei műfajt is szereti. Utóbbiban egyébként a terep mindig tartogat kihívásokat.
„A négyszázas atlétikai pálya mindenütt ugyanaz, de a terep egyáltalán nem, itthon nem is lehet felkészülni az északi terepekre. A skandinávoknál nagyon változatos a domborzat, a völgyek alja gyakran mocsaras. Süppedős a talaj, míg itthon kemény, más lesz tőle az izomzat. Az ottani erdőkhöz részletesebb tájékozódás szükséges, nem fordulhat elő, mint itthon, hogy percekig rá sem nézek a térképre.”
A tájfutás változatossága egyébként már a kezdetekkor megfogta, hiszen tényleg minden edzés más és más, csupa új kihívás. Ráadásul azóta szinte már egész Európát bejárta, elképesztő helyeket ismert meg. És még valami:
„Egy-egy tájfutóversenynek már-már fesztiválhangulata van, mivel nem egyszerre rajtolnak az indulók, addig pokrócra vagy kempingszékre ülve várunk – folytatta Weiler Virág. –
Plusz a tájfutás nem olimpiai sportág, ezért nincs benne pénz, így doppingolás sem, képes tiszta maradni. Főleg a nagy versenyeken könnyű lenne csalni, ám erős bizalom él bennünk egymás iránt.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
