Mesteri dárdavetők: hibátlan célzás a kókuszdióra

Mielőtt az újabb, sportági alapnak is tekinthető ősi tevékenység taglalásába fogunk, érdemes pár szót ejteni a gerelyvetésről, a jelenkori atlétika egyik csillogó számáról. Az atléta a közepén fogott gerelyt nekifutásból indítja el pályájára, miután a fokozatos gyorsulást követően keresztlépésekkel a legjobb pozícióba kerül a dobáshoz. A gerelyt a sportoló végül kinyújtott karral a válla mögé rántja, és kemény kitámasztással küldi hosszú útjára. A cél az, hogy a gerely minél távolabbra repüljön. Egyetlen kritérium, hogy a földre érkezéskor először a gerely hegyének kell érintkeznie a talajjal. Az eredmény méterekben, és centiméterekben mérhető.
Tahiti dárdavetői sajátos technikával, saját készítésű dárdákkal, egyéni módszerrel dobták és dobják ma is fegyvereiket, de a módszerek, technikák jelentős mértékben eltérnek a gerelyvetés művészetétől. A tahiti dárda jóval kisebb, de kiválóan használható eszköz. A vele való versenyzés pedig példátlan és rendhagyó: célba dobásról van szó, és a képzeletet messze meghaladja az a pontosság, amivel ezt a sportágat űzik.

A célpont egy póznán elhelyezett tárgy, s a versengés egyik érdekessége, hogy nincs hosszas rákészülés, a játék kezdése után nem sokkal már több dárda fúródik cél közepébe.

A dárdavetők harmincöt méterre állnak a céltól, amikor elindítják jól megalkotott dárdájukat. A tizenöt méter magas pózna tetején egy kókuszdió van, és ez a jókora termés ilyen távolságról roppant kicsinek tűnik, ám Tahiti dárdavetői mégis hátborzongató biztonsággal találják el a célpontot, viszonylag kis hibaszázalékkal, még akkor is, ha a verseny közben a nap a szemükbe süt.

Nekünk, egyszerű halandóknak még az is gondot okozna, hogy a dárdát harmincöt méterre eldobjuk, míg a tahiti dárdák a legnagyobb sebességüket abban a magasságban és távolságban érik el.

A tizenöt méter magasan repülő dárdák nagy sebességgel szállnak a levegőbe, s elmondható, a szigetlakók az erő, a pontosság és az ügyesség hihetetlen szintjére emelték ezt a játékot.
A játék eredete a halászatra vezethető vissza: a tenger átlátszó vizében dárdákkal vadászták a zsákmányt. A szükség pedig kifejlesztette azt a páratlan ügyességet, amit a szigetlakók már fiatalon elsajátítottak: egyetlen villámgyors mozdulattal átszúrták a gyanútlan áldozatot.

A mai, már sportos forma külön érdekessége, hogy a tahiti mesterek a dárdát nem középen fogják, hanem a végén. A mutató és a középső ujj segít a fegyver elindításában: a harántterpeszben álló bennszülött az eszköz eldobása előtt a súlypontját a hátsó lábára helyezi, és az ujjaival megtámasztott fegyvert a lehetőség szerint minél távolabbra viszi a vállától (az úgymond ügyetlenebb kéz a célzást segíti).
Egy életen keresztül gyakorolt kedvelt foglalatosságról van itt szó.

Hagyományról, amely a modern sporttechnikák mellett él, és bámulatra késztet mindenkit, hiszen a tahiti dárdavetők döbbenetes pontossággal dobnak újra és újra – nem tévesztik el sem a távolságot, sem a magasságot, sem pedig a célt…