VISSZA A RAJTVONALRA? Nem könnyű ügy ez… Mostanában van ugyanis némi holtpont, ráadásul már az Ultrabalaton előtt és utána is azt éreztem, hogy valami elpattant bennem a tömegversenyekkel kapcsolatban… Tavaly tavasszal hihetetlen motivációt adott a 496-os kísérlet teljesítése, amely során szó szerint magamnak és magamban kocogtam: egy hónapon át minden nap egy-egy kilométerrel nőtt a távolság, azaz az első nekirugaszkodás ezer méter volt, a második kétezer, a tizenötödik tizenötezer, míg az utolsó táv 31 kilométert tett ki, de nemhogy belefáradtam volna a több mint száz kilométeres hetekbe, hanem kifejezetten „szálkásra” edzetten és nagy önbizalommal jöttem ki a kihívásból.
Pedig sokan próbáltak lebeszélni, hogy sérülésveszélyes, edzés szempontjából teljesen rossz irány, de mindennek az ellenkezője történt: harmincegy napon át jókat futottam, élveztem a kalandozásokat, az út közbeni sztorikat, és sokkal jobb formában voltam, mint előtte és azóta bármikor.
Mostanában kicsit üresnek tűnik a futóút – a kocogáshoz kell a motiváció…
Ehhez képest amikor visszatértem a már valóban testre szabott, „tudományosan is megalapozottabb” edzésekhez, fura módon egyre jobban leépült minden: a teljesítményem, a futókedvem, és végül odáig jutottam, hogy gyászos tempóban tudtam végigbotorkálni a február végi Yours Truly 25 kilométerét. Akkor mondtam azt, hogy ennek semmi értelme. A döntéssel egyszersmind elfogadtam, hogy a magam ura leszek, vagyis annyit és úgy futok, amennyit jónak tartok, s mára kiderült, hogy az elmúlt tíz év során elég sok tapasztalati információt szereztem (a magam terhelhetősége kapcsán persze), és így minden addigi edzéstervnél jobbat, és ami a lényeges, hatékonyabbat tudok összeszöszmötölni magamnak. Egyedül a versenyzés iránti amúgy sem túl magas fokú lelkesedésem zuhant az egytől tízig terjedő skálán nullára. Ráadásul egy banális probléma miatt (megcsípett valami izé, és a kenceficézés okán, valamint a kidörzsölődés veszélyének minimalizálása érdekében a futóedzéseket hetekre fel kellett függeszteni) eldöntöttem, versenyláz hiányában az egyik nyári, ötven kilométeres versenyen sem indulok, mert semmilyen inger sem visz a rajtkapu felé, nem érzem azt, hogy a „nekemismuszájottlenniaversenyen” kényszere miatt megint valahol a mezőny végén botorkáljak – ez az élményfaktor (úgymint: szenvedni jó) sajnos mára teljesen átértékelődött, mondhatni, elszürkült…
Természetesen nagyra tartom azokat, akiknek megvannak a céljaik, álmaik és mindent meg is tesznek értük, illetve tisztelem azokat, akik képesek fejet hajtani önnön gyengeségük előtt, s ha nem úgy sikerül, vagy feladnak egy-egy versenyt, úgy tekintenek a mögöttük hagyott kilométerekre, hogy azok (is) a fejlődésüket szolgálták.
S hogy ne csak a levegőbe írjak: a minap az egyik legnépszerűbb videómegosztó oldalon láttam egy igazán remek összefoglaló filmecskét az idei Ultrabalatonról. S ha már fentebb a magam mentális kétségei kerültek szóba, akkor a Mozgásvilág által készített mozi kapcsán még érthetőbbé válhat az akarati egyensúlyvesztés, mivel a Holtpont című minidokumentum-összeállításban az UB egyéni teljesítője (Kiss László repülőgép-pilóta), az ultratávú futásban igencsak jártas és sikeres kísérője (Simonyi Balázs, a kiváló Ultra című film rendezője), és még néhány önmagával és a kilométerekkel küzdő résztvevő beszél arról, miért és miért úgy próbálta teljesíteni a 211 kilométeres tókerülést, ahogy. A videóban nagyszerűen kirajzolódik az, amit amúgy nehéz elfogadnia, de leginkább magában helyre tennie annak, aki valamilyen extrém sportcélt tűz ki maga elé. Mármint hogy az egó, a felkészülés, az adott napi forma és a hangulat szinte soha sincs és nem is lehet abszolút összhangban a természet adta körülményekkel, azzal, hogy kánikula van, hogy zuhog az eső, túl párás a levegő, hogy eljön az éjszaka, amikor idegőrlővé válik a monotonitás, hogy nehéz az evés, ivás, az izmok teljesítőképessége is véges, s hogy még a legegyszerűbbnek mondott futás, sőt olykor sétálás is akadályt gördít az ember elé.
Szóval a kisfilmben fehéren-feketén kiderül, milyen vékony, sőt szemvillanásnyi idő alatt szakadni képes szálon múlik már az is, hogy valaki képes lesz-e már rögvest a kétszáz kilométeres táv kezdetén leküzdeni a következő métert…
S ha már a felkészülés, ráhangolás és lelkierő…
Saját tapasztalat, hogy az egyforma edzések egy bizonyos időtartam után (egy év leforgása alatt) alaposan visszafejlesztik az embert – magam is kaptam olyan tervet, amelyben alig-alig szerepelt iramjátékos futás, ugyanis a hosszú távok iránt érzett vágyakozásom miatt nagyon nagy százalékban kellett azonos kilométerre azonos érzés alapján kocogni. Nyilván nem érdemes és nem is lehet túltolni a tempósabb edzéseket, de a gyakran emlegetett nyolcvan-húsz aránytól így is iszonyú messze voltam, és mindig azt éreztem, szükség lenne a változatosságra. Nos, erre a bizonyosságot a Futólépés szakmai videója adta meg, amelyből (végre!) kiderült, hogy az ember bátran tegye színesebbé a (futó)mozgásait. Őry István – aki maga is atletizált – rendkívül sokoldalúan közelít a hobbifutáshoz (is), így azok, akik kicsit tudományosabban szeretik megközelíteni a kocogásukkal kapcsolatos kérdéseket, biztos, hogy találnak hasznos kapaszkodót a szakember által elkészített videós vagy éppen szöveges anyagokban.
Futni minden gond ellenére jó – írnám is befejezésképpen, ha ez ügyben nem lenne némi válságban a versenykedv és akarat.
Újabban ugyanis nagy csábítást jelent a víz (SUP-ozni jó!), valamint a kerékpározás – előbbi sportág az állóképesség humánusabb próbája miatt vonzó (evezni valahogy könnyebb, szórakoztatóbb és kalandosabb, mint szárazon sokat futni), utóbbi pedig azért, mert két keréken remek élmény letekerni a Balatonig kicsivel több mint száz kilométert…
Szóval futásilag immár nem a cél, hanem a rajtvonal van messze…
