A népi játékokból a sporttörténetben sokszor alakultak ki – különböző fejlődési fokozatokon átesve – ma is élő sportágak. A magyar méta nem tartozik a szerencsés „túlélők” közé, pedig a játék egyszerűsége és könnyen tanulhatósága miatt több figyelmet érdemelne, mi több, ma is játszható lenne tágas iskolaudvarokon. Az ütőt teniszütő, a labdát teniszlabda is helyettesíthetné. Akik Magyarországon még űz(het)ték ezt a játékot, nosztalgiával gondolnak rá. Érdekesség, hogy az Egyesült Államokban népszerű baseballt az angol métából, a roundersből származtatják, az angol játék viszont a görög méta egy variánsa, ugyanúgy mint a krikett vagy a finn fészeklabda, a pesäpallo.
A klasszikus méta sportosabb, erőteljesebb változata a baseball, amelyet nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Angliában is játszanak, de népszerű Indiában, Kínában és Japánban is.
Fotók: Petőfi program
A magyaros, hosszú métához hasonlóan játsszák ma is a görög-római várjátékok megkopott változatait Oroszországban orosz méta, Szerbiában és a jugoszláv utódállamokban szerb méta néven. Kultúrtörténeti érdekesség a hajdani csapatválasztás módszere. A „nyílhúzást” képletesen egy gallyacska helyettesítette. A kapitány hol az egyik, hol a másik tenyerébe rejtette a „nyilat”, és aki a rövidebbet húzta, választhatott. Ez a bizonyos „szedés” már az ősi alkudozás alapján történő választási forma volt, a vezetők az aktus ünnepélyessé tétele miatt kérdezgették, hogy „Adsz egyet?”, és általában az a válasz érkezett, hogy „Nem adok!”. Aztán a csapat tagjainak noszogatására végül összeálltak a csapatok.
A kezdés úgy történt hogy a pálya szélén egyenes vonalat húztak, és a játszótér közepe felé haladva mintegy tizenöt-húsz méterre helyezték a jelet, a métát. Az ütő, a játszó csapat tagjai a vonal külső szélén várták sorra kerülésüket, míg a fogadók („szolgálók”) a mezőnyben helyezkedtek el. Világos volt a szabály: a mezőnyben elhelyezkedő játékosok úgy szóródtak szét, hogy a labda lehetséges repülési irányait lefedjék. Az egyik fogadó a vonalon belül tartózkodott azzal a feladattal, hogy adja, illetve dobja fel a labdát a mindig sorra kerülő ütőjátékosnak. Ha az ütő talált, le kellett dobnia a botját, és ki kellett rohannia a métához.
A métajelet a csapatok előzetes megállapodás szerint használták. Vagy meg kellett kerülni, vagy a métához hozzá kellett érni.
A fogadó csapat feladata volt, hogy a kiütött labdát megszerezve hozzávágja a métát érintő vagy megkerülő játékoshoz.
Ha a találat sikerült, a futó automatikusan kiesett, ha a kemény golyó célt tévesztett, az ügyes futó visszamehetett a csapathoz, ahol a sorra kerülése után ismét játszhatott. A fogadók taktikája az volt, hogy a mezőnyből megszerzett labdát gyorsan passzolva ahhoz a társukhoz juttassák, aki kedvező pozícióban volt az ütőjátékos eltalálásához. Ez lehetett akár a feladó is, aki a legjobb helyzetben volt az eredményességhez. Ha a métához futó játékos meg tudta kerülni vagy érinteni a métát, általában az ellenfél már birtokolta a labdát, és igyekezett a futót eltalálni, aki viszont mindent megtett, hogy ezt elkerülje. Futhatott cikkcakkban, leguggolhatott, elugorhatott a feléje tartó labda elől, minden mozdulat szabályos volt.
Fotók: Petőfi program
A métát háznak is használhatták, de csak meghatározott ideig, addig, amíg a feladó háromig nem számolt, ha ezután sem lépett, akkor bizony szabad prédája volt az őt megcélzó játékosnak.
A „szolgálók” nem futhattak. Mindig arról a helyről kellett a labdát továbbítaniuk, ahol megszerezték vagy megkapták. Ha az ütőjátékos nem találta el a golyót, félre kellett állnia, és várni a szerencsésebb társára, hogy neki sikerüljön. Ebben az esetben azonban ketten futottak ki a métához. Gyakran előfordult, hogy nemcsak két játékos, hanem az egész csapat loholt a méta felé. Addig játszották, míg az utolsó is ki nem esett, és ezután került sor a cserére.
A cserék és az írott pontok számát alkalmankénti megbeszéléseken döntötték el, de gyakran nem is számolták az eredményt, hanem addig játszottak, amíg beesteledett vagy megunták – de a métázás valójában megunhatatlan szórakozás volt, és lehetne manapság is.
A Világ Sportja sorozat korábbi részei:
– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen
– Az ökölszabály: egy pattanás után ütni kell!
– Krikett, avagy a játék, amihez egy élet sem elég
