Szóval, a SUP – pontosabban a supozás. Idővel csak elkapja az embert a „harci láz”, azaz kikerülhetetlen, hogy a nagy nyári hőség idején, főleg az elmúlt évek vágyakozása után ne tesztelje az evezős szörfözést. Így és ezért történt, hogy a minap a Dunán próbáltam meglovagolni (pontosabban a talpam alá szorítani) egy ilyen felfújható deszkát.
Tömören a lényeg: az evezgetésnek magas a szórakoztatófaktora, s ahogy az ember megtalálja az egyensúlyát a vízen úszó „vasalódeszkaszerű bigyón”, arra is van esélye, hogy már lazábban figyelgesse a strandéletet: a folyó közepe tájáról nézve picit más lesz a világ.
Egészen az első motorcsónak keltette hullámzásig tart az idill, akkor azért előfordulhat, hogy közelebbről is megismerkedik az ember a vízi növényzettel. Aztán eljön az a pillanat is, amikor merészebbé válik a kezdő SUP-os, és eldönti, ő bizony nem arra evez, amerre a többiek, hanem inkább folyásirányban a senki földje, pardon, a senki vize felé.
S itt jön (jött) a csavar a sztoriban: a Duna az a Duna, szeszélyes, öreg víz, a hivatalosan (is) kijelölt szabadstrandnál szinte békés tó, míg négyszáz méterrel feljebb vagy lejjebb már bivalyerősnek tűnő, fiatalosabban ficánkoló sodrás. A SUP-próbálgatásom esetében addig nem is volt gond, amíg vitettem magam a víz hátán és pár perc leforgása alatt lecsorogtam körülbelül négyszáz métert, na de aztán következett (volna) a visszaút… Utólag kiderült, nem számoltam azzal, hogy itt-ott a „sarkantyúnak” nevezett kőhordás noszogatja a lusta folyót, s bizony beleeveztem egy ilyen tempósabb vízfortyogásba, amit abból éreztem, hogy a talpam alatt megváltozott a deszka viselkedése. Instabilabb lett, fordultam is (volna) vissza, hogy kösz szépen, akkor innen visszalapátolok, de…
A szembeszélben és az erősebb sodrásban nemhogy feljebb jutottam volna, hanem – egy parti lépcsősorhoz viszonyítva – azt láttam, minden igyekezet ellenére egyre távolabb s lejjebb kerülök a biztos menedéket adó öböltől. Szó szerint küzdenem kellett – a saját tapasztalatlanságommal és a kivagyiságommal.
Előbb ültem, majd újra álltam, aztán hasaltam is a deszkán, mígnem – a hiábavaló erőlködést megtapasztalva – a kétségbeesett csapkodásban rájöttem, csak térdelve evezve juthatok előre centiről centire. S hogy a folyó erejét jellemezzem: ebben a küzdésben egy alkalommal tíz-tizenöt másodpercre álltam csupán meg, hogy kortynyi vizet igyak (mázli, hogy a gumikötelekkel leszorítottam a deszka elejére egy félliteres ásványvizet, hogy hátha – és tessék, itt is volt a „hátha”), mire szinte szemvillanásnyi idő alatt visszasodródtam oda, ahonnan tizenöt perccel korábban elkezdtem a küzdelmet az árral szemben. Maximum öt perc volt, amíg lecsorogtam mintegy négyszáz métert, és ötvenöt perc kellett ahhoz, hogy a folyásiránnyal, széllel és hullámokkal szemben valahogy visszaküzdjem magam a nyugalmasabb strandöbölig. Mivel mindent (is) méricskélek a futóórámmal, így a supozás is bekerült az edzésnaplózásba, amelyet közszemlére teszek, ugyanis a vonalak (hurkok és egyenesek) talán mindennél jobban elmesélik, hogyan csapkodtam szinte egy helyben a folyón…
Az apró, visszafordulást jelző hurok után látható, hogyan vitte le még jócskán a sodrás a SUP-ot, a Duna közepe felé mutató grafikon hegyei a szinte egy helyben való küzdést jelzik, míg az alsó, zöld színű görbék a „sebesség” alakulását mutatják
A tanulság: habár jó mókának tűnik, a SUP és a supozás nem játék.
Abból a szempontból biztosan nem, hogy virtusból, a „Na, majd én bírom erővel!” hozzáállással, legfőképpen a víz, a természet tisztelete nélkül keserves tapasztalatot szerezhet az ember. Amúgy akkor sem lett volna gond, ha hagyom a fenébe az egészet, elfogadom a Duna erejét, és elegánsan lecsorgok az első kilépőig, de őszintén szólva nem volt kedvem a három méternél is hosszabb deszkát kilométeren át visszacipelni a csónakházig…
A tanmese pedig arról szólhat, hogy ha hobbisportolóként az evezős világ felé fordul a tekintetünk, akkor készüljünk is fel becsülettel: a mátrixban tucat-, sőt százszám található leírás és videó a supozás alapjaitól kezdve a legmenőbb fordulási technikáig. Itt és most az egyik, az újoncok számára tanulságos tartalmú mozgóképes bemutatót ajánlanám, amelyet anno a suplife.hu készített, ráadásul a SUP-rajongó oldalon igencsak bőséges ismeretanyagot lehet olvasni, nézegetni a deszkás evezésről. Találtam továbbá a neten egy rendhagyó pdf-leiratot is, amely a nyaralóhajózás ismereteit taglalja (amúgy a Tisza-tavi és Tokaj környéki túrákra íródott, de szerintem a Dunára is jó ismeretanyag), s ebben a kis közlönyben látható néhány ábra, valamint néhány kép, amelyek bevezetik az embert abba, mi miért és mikor történik a folyó alatt és felett, sőt van néhány sor arról is, hol és miért tud felgyorsulni a sodrás, mire kell a külső jelek alapján figyelni a fentiekhez hasonlóan lelkesnek induló nyári evezés közben. Ugyancsak értékes olvasmány lehet a magyar elektronikus könyvtárban (MEK) szabadon hozzáférhető leírás, amelyet Umann Kornél írt „Tippek vizitúrázóknak” címmel – 1998-as kiadású a mű, tehát nem a SUP-kor szülötte, így a klasszikus evezős világ ihlette meg a szerzőt, de a közös nevező így is, úgy is a víz, és igencsak plasztikusan meséli el, mit és hogyan kell és érdemes csinálni akkor, amikor lapáto(ka)t ragadunk a markunkba.
A lényeg, hogy – velem ellentétben – érdemes inkább a supozás előtt, mint azután elolvasni mindazt, amit a vízen végzett sportról tudni kell. Elég sok küzdelmet megspórolhatunk – nekem most már elhihetik…
S akkor most a vízből a partra: közeleg a nyaranta szokásos balatoni bringatúra időpontja – a túrakerékpáros helyzet tavaly óta fordulatot vett, ugyanis átadták a Budapest–Balaton bringautat (BuBa).
S bár szokás pocskondiázni ezt az utat az etyeki bor-, majd a velencei dombvidék emelkedői miatt, de nagy pozitívuma, hogy minden izomfeszítés ellenére abszolút más minőséget képvisel úgy tekerni, hogy közben nem kell állandóan azt lesni, a kamionok, teherautók, személyautók éppen hogyan centizik ki a kerékpárunkat, ráadásul kátyúból sincs annyi, mint a magyar tengerig vezető országutakon.
Persze itt is volt megoldásra váró helyzet: a BuBa egyik rémálmaként emlegetik sokan a Kajászó környéki fekvőrendőr-sorozatot, amely tekintélyes betonhengerek gyűjteményeként lett ismert a lejtős szakaszokon, s ha valaki netán önfeledten átadta magát a suhanásnak, és nem lassított, megtapasztalhatta, milyen kegyetlen érzés, amikor egy-egy ilyen betonbukkanó beüt a kerekeknek, sőt a drasztikus fegyelmezési megoldás kifejezetten balesetveszélyes volt. A képlet mára megváltozott – a fekvőrendőr maradt, de modernebb kiszerelésben, nem keresztben, hanem az út közepén négyzetre „slankítva” próbálja megfékezni a lejtőnél megmámorosodó bringásokat.
No, azért most sem árt figyelni, fékezni, lassítani, mert igaz, hogy a betonplacc külseje barátibb lett (ahogyan a szinte még friss videón is látható), de amióta felfedezték a kereket, a huppanóból is bukkanó lett.
