Január elején a spanyolországi Teneriféről indultak az Atlanti-óceán-átevezésre társával, a cél a karibi szigetország, Antigua és Barbuda lett volna, ám a hajójuk felborult, s az írta a közösségi oldalán, hogy életveszélybe kerültek. Most hogy van?
Már viszonylag jól – mondta Havasi Gergő a Csupasportnak. – Hálát érzek, amiért életben maradtam. Természetesen van bennem egy jó nagy adag hiányérzet és csalódottság, mivel nem úgy végződött az út, ahogy szerettük volna. Pedig egyáltalán nem volt lehetetlen küldetés. Így, hogy három hetet kint voltunk az Atlanti-óceánon, megtapasztaltam, igenis teljesíthető a kihívás. Nem engedtem még el.
Pontosan mi történt a boruláskor?
Akármennyire szeretném elmondani, egyszerűen nem lehet átadni, amit az Atlanti-óceánon átéltünk. Ez hosszú ideig tartó folyamat lesz, míg minden tanulságot le tudok vonni ebből a kísérletből, sok időbe telik míg az óceánon töltött órákból egy olyan tapasztalati bank lesz, amire később támaszkodni tudok. Már a huszonegyedik napot kezdtük meg a vízen, amikor éjjel fél kettőkor, több mint kétezer kilométerre a partoktól felborultunk. Sajnálatos módon a tervezés ellenére nem fordult vissza a hajó a normál helyzetébe – ekkor épp a társam, Szabó Norbert evezett, én pedig a kabinban pihentem.
Nem tudtam, hogy most elkezdünk-e süllyedni vagy elfogy a levegőm, gyakorlatilag úgy zötykölődtem fejjel lefelé a víz alatt, mintha egy mosógépben lettem volna. Tudtam, ha kinyitom az ajtót, akkor a víz betör, s mivel nem volt rajtam heveder, akár el is sodródhatok a hajótól.
Nem láttam semmit, nem ismertem fel semmilyen tárgyat, gyakorlatilag a fülhallgatóm kis fénye világított, semmi mást nem érzékeltem. Azonban tisztában voltam vele, hogy akármennyire is veszélyes, ki kell nyitnom az ajtót, ellenkező esetben komoly veszélybe kerülhet az életem. Emlékeztem, hogy a közelmúltban éppen úgy vesztette életét egy ember, hogy ilyen esetben nem nyitotta ki az ajtót, s megfulladt a kabinban. Vettem egy nagy levegőt, majd kinyitottam az ajtót, és kipréseltem magam a beáramló víz ellenére. A hajó oldalához úsztam, megfogtam egy kötelet és kapaszkodtam, hogy ne sodródjak el az Atlanti-óceán közepén a hajótól.
Elképesztő, mit éltek át. Vajon miért nem fordult vissza a hajó a borulás után?
Habár a kiváló ismeretekkel rendelkező Rakonczay Gábor építette a hajót, a tőkesúly mégsem húzta vissza borulás után, amit valószínűleg a kabinba betörő víz is akadályozott, hiszen a kabinba nem lett szellőző építve, így a bent tartózkodó személy csak úgy juthatott levegőhöz alvás közben, ha résnyire nyitva tartottuk a kabinajtót az éjszakai órákban is. Norbival igyekeztünk visszafordítani a kezünkkel, a hajótestre felmászva, néhány percig erőlködtünk, mire ketten együtt vissza tudtuk fordítani a felborult Főnixet. Nagyon lassan ment, a fedélzet félig el volt merülve, a kabinban állt a víz. Kipumpáltuk a vizet, az éjszaka közepén egy szál alsógatyában és pólóban voltam csurom vizesen, s igyekeztünk összerakni a viharhorgonyt. Alig tudtam mozgatni a végtagjaimat, fehér volt a kezem és a lábam. Attól tartottam, annyira átfagyok, hogy a hideg miatt koordinálatlanná vagy görcsössé válnak az izmaim, ami csak tovább csökkentené a túlélés esélyeit. Azon gondolkodtam, hogy megnyomom a vészjelzőt, ugyanis ha kihűlök, akkor nagy baj lesz. Gyorsan felvettem a megmaradt száraz ruhát, ami a kabinban volt, majd kidobtam a viharhorgonyt, közben Norbi igyekezett irányban tartani a hajót, hogy a következő hullám ne borítsa fel ismét. A borulástól számítva hat óra telt el, mire elhárítottuk a veszélyt, kivilágosodott, és átbeszéltük a továbbiakat. Mondanom sem kell, a könnyeinkkel küszködtünk az eset után…
Egyértelmű volt, hogy nem folytatják?
Mikor elmúlt a közvetlen életveszély, átgondoltuk, hogy miképpen tudnánk folytatni az átevezést, mennyire veszélyes a kialakult helyzet. Igyekeztünk felmérni a károkat, hogy tisztán lássuk, milyen állapotban van a felszerelésünk és milyen állapotban vagyunk mi magunk. Mindeközben annak is tudatában voltunk, hogy az időjárás-előrejelzések szerint még erősebb szél érkezik az elkövetkezendő néhány napban. Nos, nekünk már nem volt működőképes viharhorgonyunk, nem volt AIS-rendszerünk, nem volt elektromos áramunk, ezáltal se pozíciófényünk, sem pedig belső világításunk, sem bármilyen működő fényforrás, amivel tájékozódni tudnánk a vaksötétben éjszaka. A víztisztító berendezést sem tudtuk működtetni és a kialakult helyzetben a megmaradt szerszámaink is hiányosak voltak a manuális átalakításhoz. Továbbra is fennállt a veszélye, hogy ha a hajó újra felborul, megint nem fog visszafordulni 180 fokkal.
Mindent egybevetve a biztonságot szem előtt tartva, teljesen kizárva az egót és a józanságra alapozva kizártuk a „mit szólnak majd mások” gondolatokat, meghoztuk az egyik legnehezebb döntést és megnyomtuk az S. O. S.-gombot.
Mi történt ezután?
A zöld-foki-szigeteki mentőállomás felvette velünk a kapcsolatot, s mivel szerencsére a Zoleo GPS-nyomkövetőnk működött, tudtunk kommunikálni. Érdeklődtek, hogy megszűnt-e a közvetlen életveszély, és hogy rendben vagyunk-e, s közölték, hogy értesítik a közelben lévő hajókat, amelyek majd a segítségünkre sietnek. Két hajó volt a térségben, egy tanker és egy konténerszállító, mondták, hogy az egyik öt óra múlva ott lesz, majd módosították kilencre… Amikor megláttuk, hihetetlenül hatalmas volt, elképesztő, de negyvenöt percbe telt, amíg tett egy kört körülöttünk a Berge Rosa nevű tanker, hogy biztonságosan meg tudjon közelíteni minket. Negyven perccel az érkezése előtt felvette velünk a kapcsolatot a kapitány, jó látási viszonyok voltak, két-három kilométerre közelítettek meg és még mindig nem láttak bennünket, pedig az aktív GPS-jelünket is nyomon tudták követni, mégsem láttak. Jelzőfáklyát kellett gyújtanunk, de továbbra sem láttak minket, míg végül a második fáklya meggyújtását követően a füstöt már látni lehetett a nyílt óceánon egy hatalmas hajó fedélzetéről.
Egy kötélrakétát lőttek ki, amit el tudtunk kapni, így húztak magukhoz közel. Leengedtek egy kötéllétrát, azon tudtunk felmászni a fedélzetre. A hajót ott kellett hagynunk az óceánon, nem tudtuk vontatni magunk után vagy kiemelni, de a GPS-nyomkövetőt rajta hagytuk.
A hajó kapitánya és legénysége segítőkész és barátságos volt, rögzítették az adatainkat, majd felvettük a kapcsolatot a lisszaboni konzulátussal, amely segített a hazajutásban.
Tizenkét napot töltöttek a tankeren, gyanítom, minden apró részletet alaposan átgondoltak.
Az első egy-két nap eléggé nyomasztó volt, tudtam, hogy mentálisan dolgoznunk kell, le kellett foglalni magunkat a mindennapokban. Ezért egy napirendet állítottam össze és rövid távú célokat tűztem ki magunk elé, nehogy depresszióba essünk. Ruhát mostunk, a megmaradt felszerelésünket listáztam, beszélgettünk a legénységgel, olvastunk, edzettünk, pihentünk, minden nap telefonon egyeztettünk a konzulátussal, amikor volt lehetőség a szeretteinkkel is, figyeltük a világ híreit. Értesültünk arról, hogy amerre megyünk, éppen hurrikán pusztít, volt izgalom, de szerencsére két nappal az érkezésünk előtt elvonult. Esténként korlátozott módon kommunikáltunk a szeretteinkkel, tíz dollárba került egy gigabyte internet, nem volt olcsó, be kellett osztani. A kapitánytól nehéz volt a kikötéssel kapcsolatban információkat kicsikarni, de mindenki nagyon kedves volt a fedélzeten. Egyébként mivel a hajótársaság szingapúri volt, megkeresett egy szingapúri újságíró, interjút készített velünk, ami odakint nyomtatott és online formában is megjelent.
Ráadásul a tankeren volt a születésnapján is.
Igen, ott köszöntött rám a harmincadik születésnapom. Az útlevelemből kiderült, hogy február ötödikén születtem, a szakács sütött egy hatalmas tortát, amire ráírta a nevemet is. Összegyűlt a hajó legénysége, mindenki felköszöntött, nagyon jólesett ez a gesztus. Sőt, még énekeltek is nekem. Nagyszerű közegbe csöppentünk, remek volt a hangulat, Istennek hála, hogy ez a hajó jött értünk.
Az önök hajójával mi lesz?
A Zoleo az indulástól, január hatodikától február hetedikéig rögzítette az adatokat, ezt követően sajnos lemerült, így jelenleg nem látjuk a pozícióját, most az Atlanti-óceánon sodródik. Azonban pontos számításokat tudunk végezni a szélirányt és a szél erősségét figyelve, ezek szerint a Karib-térség felé tart, sajnos nélkülünk.
Jelentkezett egy ott élő magyar, Szabó Balázs, aki követett minket, hogy neki van egy vitorlása, és ha megfelelő közelségben lesz a parthoz a hajónk, akkor kivontatja.
Ez óriási segítség, nagyon hálásak vagyunk neki is. Ez körülbelül április nyolcadika tájékán lehetséges. Azóta Balázzsal tartom a kapcsolatot, ha pedig közeledik az időpont, megbeszélünk mindent. Egyébként jó néhány óceánihajós-, óceánátkelő- és transzatlantihajós-csoportba kiposztoltuk a közösségi oldalakon, fényképekkel csatolva, ha valaki arra jár, és esetleg látja, akkor tudja jelezni nekünk. Nagyon veszélyes, hiszen irányítás nélkül sodródik, így fennáll az ütközésveszély. Hamarosan a Karib-térség parti őrségének is jelezzük. Hogy miképp érkezne haza a hajó? Eléggé nehézkes ennek a logisztikája, el kell szállítani egy kikötőbe, ott konténerbe rakni, majd egy konténerszállító hajóval jönne Európába. Onnan vonattal, átszállásokkal Csepelre.
Ahogy beszéltük, huszonegy napot töltöttek az Atlanti-óceánon: a borulásig milyen volt?
2180 kilométert haladtunk, s előzetesen arra számítottam, hogy fizikailag lesz nagyon nehéz, ám inkább mentálisan, lelkileg volt az. Nem tudtam, hogy a szervezetem hogyan bírja, majd a terhelést, az alváshiányt és az egyéb viszontagságokat, de most jöttem rá igazán, hogy az emberi szervezet mennyire erős. Nagy volt a nyomás rajtunk, éjszaka nem láttunk semmit, a hullámok dobálták a hajót, folyamatosan veszélyben voltunk, nem tudhattuk, egy bálna nem borít-e fel, találkozunk-e kardhallal vagy cápával. Aztán ott volt a sérülésveszély, én meg is vágtam a kezem. Az Atlanti-óceán közepén voltunk, a családtagjaink hiányoztak, lelkileg nagyon megterhelőnek bizonyult ez a néhány hét.
Az interjú elején említette, hogy nem engedte még el ezt a kihívást. Nekiugrik még egyszer?
Mindenképp szeretném ismét megpróbálni. A társam, Norbi egyáltalán nem biztos ebben, szóval hogy egyedül, vele vagy mással, az még képlékeny. Úgy látom, az a tény, hogy sikerült eljutnom Szokolyáról egy kis faluból az óceánra, 2100 kilométerre a partoktól úgy, hogy nem végeztem hajósoktatást, nem voltam ezelőtt még soha az óceánon és hajóépítő sem vagyok, ez számomra nem kudarc, hanem egy eredmény. Részeredmény ugyan, de rengeteg ismeretre, tapasztalatra tettem szert, és megannyi élményt is gyűjtöttem. Elképesztő dolgokat láttam és éltem át. Ez nem fog már elveszni. Az emlékek is megmaradnak persze, de nem tétlenkedtem egy percre sem, rengeteget jegyzeteltem, táblázatokat készítettem és hanganyagot rögzítettem, hogy a megszerzett információ és tapasztalás ne vesszen el, és újra fel tudjam őket használni, ha neki tudok vágni még egyszer. A szponzoraimnak eddig is sokat köszönhettem, folyamatosan egyeztetek velük, van olyan, aki már most jelezte, hogy támogat továbbra is. Ez nagyon jó érzés, hálás vagyok érte. A csapatban hiszek, az összefogás erejében nem az egyéni célokban. Nem tudom, milyen ütemben tudom ismét felépíteni ezt a projektet, lehet, hogy egy, lehet, hogy két év lesz, mire ismét elindulhatok. Sokat tanultam ebből az expedícióból, igyekszem ezeket az ismereteket felhasználni a második nekifutásra. De egy biztos, erre ember egyedül nem képes. Hatalmas erők működnek odakint, mi pedig oly parányi teremtések vagyunk ehhez. Istené a dicsőség, és köszönöm, hogy velem volt az út előtt és alatt is. Most is és mindörökké.
