Január elején a spanyolországi Teneriféről indultak az Atlanti-óceán átevezésre társával, a cél a karibi szigetország, Antigua és Barbuda lett volna, ám felborultak a hajójukkal, s az írta a közösségi oldalán, hogy életveszélybe kerültek. Most hogy van?
Már viszonylag jól – mondta Havasi Gergő a Csupasportnak. – Hálát érzek, amiért élhetem a mindennapjaimat tovább. Természetesen van bennem egy jó nagy adag hiányérzet és csalódottság, mivel nem úgy végződött az út, ahogy szerettük volna. Pedig egyáltalán nem lett volna lehetetlen küldetés. Így, hogy három hetet kint voltunk az Atlanti-óceánon, megtapasztaltam, hogy igenis teljesíthető ez a kihívás. Nem engedtem még el.
Pontosan mi történt a boruláskor?
Akármennyire szeretném elmesélni, egyszerűen nem lehet átadni, amit az Atlanti-óceánon átéltünk. Ez hosszú ideig tartó folyamat lesz, míg minden tanulságot le tudok vonni ebből a rekordkísérletből, sok időbe telik míg az összes óceánon töltött órából egy olyan tapasztalati bank lesz, amire később támaszkodni tudok majd. Már huszonegyedik napot kezdtük meg a vízen, amikor éjjel fél kettőkor több mint kétezer méterre a partoktól felborultunk. Sajnálatos módon, az előzetes ígéretek ellenére nem fordult vissza a hajó, s ekkor társam, Szabó Norbert evezett, én pedig a kabinban pihentem.
Nem tudtam, hogy most elkezdünk-e süllyedni vagy elfogy a levegőm, gyakorlatilag úgy zötykölődtem fejjel lefelé a víz alatt, mintha egy mosógépben lettem volna. Tudtam, ha kinyitom az ajtót, akkor a víz betör, s mivel nem volt rajtam heveder, akár el is sodródhatok a hajótól.
Nem láttam semmit, nem ismertem fel semmilyen tárgyat, gyakorlatilag a fülhallgatóm kis fénye világított, semmi mást nem érzékeltem. Azonban tisztában voltam vele, hogy akármennyire is veszélyes, ki kell nyitnom az ajtót, ellenkező esetben komoly veszélybe kerülhet az életem. Emlékeztem, hogy a közelmúltban éppen úgy vesztette életét egy ember, hogy ilyen esetben nem nyitotta ki az ajtót, s megfulladt a kabinban. Vettem egy nagy levegőt, majd kinyitottam az ajtót, és kipréseltem magam a beáramló víz ellenére. A hajó oldalához úsztam, megfogtam egy kötelet és kapaszkodtam, hogy ne sodródjak el az Atlanti-óceán közepén a hajótól.
Elképesztő mit éltek át. Vajon miért nem fordult vissza a hajó a borulás után?
Habár a kiváló ismeretekkel rendelkező Rakonczay Gábor építette a hajót, a tőkesúly nem húzta vissza borulás után, amit valószínűleg a kabinba betörő víz is tovább akadályozott, hiszen a kabinra nem lett szellőző építve, így máshonnan a bent tartózkodó személy nem juthatott levegőhöz alvás közben. Kénytelenek voltunk résnyire nyitva tartani a kabinajtót az éjszakai órákban is. Norbival igyekeztünk visszafordítani a saját kezünkkel, a hajótestre felmászva, de egyedül egyikünknek sem ment volna, néhány percig erőlködtünk, mire ketten együtt vissza tudtuk fordítani a felborult Főnixet. Nagyon lassan ment, a fedélzet félig el volt merülve, a kabinban állt a víz. Kipumpáltuk a vizet, az éjszaka közepén egy szál alsógatyában és pólóban voltam csurom vizesen, igyekeztünk összerakni a viharhorgonyt. Alig tudtam mozgatni a végtagjaimat, fehérré vált a kezem és a lábam. Attól tartottam, hogy annyira átfagyok, hogy a hideg miatt koordinálatlanná vagy görcsössé válnak az izmaim, ami csak tovább csökkentené a túlélés esélyeit. Azon gondolkodtam, hogy megnyomom a vészjelzőt, ugyanis, ha kihűlök, akkor nagy baj lesz. Gyorsan felvettem a megmaradt száraz ruhát, ami a kabinban volt, majd kidobtam a viharhorgonyt, közben Norbi igyekezett irányban tartani a hajót, hogy a következő hullám ne borítsa fel ismét. A borulástól számítva hat óra telt el, mire elhárítottuk a veszélyt, kivilágosodott, átbeszéltük a továbbiakat. Mondanom sem kell a könnyeinkkel küzdöttünk az eset után…
Egyértelmű volt, hogy nem folytatják az utat?
Mikor elmúlt a közvetlen életveszély, átgondoltuk, hogy miképpen tudnánk folytatni az átevezést, mennyire veszélyes a kialakult helyzet. Igyekeztünk felmérni a károkat, hogy tisztán lássuk, milyen állapotban van a felszerelésünk és milyen állapotban vagyunk mi magunk. Mindeközben annak is tudatában voltunk, hogy az időjárás-előrejelzések szerint még erősebb szél érkezik az elkövetkezendő néhány napban. Nos, nekünk már nem volt működőképes viharhorgonyunk, nem volt AIS rendszerünk, nem volt elektromos áramunk, ezáltal se pozíció fényünk, sem pedig belső világításunk, sem bármilyen működő fényforrás, amivel tájékozódni tudnánk a vak sötétben éjszaka. A víztisztító berendezést sem tudtuk működtetni és a kialakult helyzetben a megmaradt szerszámaink is hiányosak voltak a manuális átalakításhoz. Továbbra sem bízhattunk abban, hogy a hajó nem fog esetleg újra felborulni, illetve nem kerülünk-e ismét ebbe a helyzetben, hogy a hajó nem borul vissza.
Mindent egybevetve a biztonságot szem előtt tartva, teljesen kizárva az egót és a józanságra alapozva, kizárva a „mit szólnak majd mások” gondolatokat, meghoztuk az egyik legnehezebb döntést és megnyomtuk az SOS gombot.
Mi történt ez után?
A Zöld- foki-szigeteki mentőállomás felvette velünk a kapcsolatot, s mivel szerencsére a Zoleo GPS nyomkövetőnk működött, létrejött a kommunikáció. Érdeklődtek, hogy megszűnt-e a közvetlen életveszély és, hogy rendben vagyunk-e, s közölték, hogy értesítik a közelben lévő hajókat, akik majd a segítségünkre sietnek. Kettő hajó volt a térségben, egy tankerhajó és egy konténerszállító-hajó, mondták, hogy az egyik öt óra múlva ott lesz, majd módosították kilenc órára… Amikor megláttuk, hihetetlenül hatalmas volt, elképesztő, de negyvenöt percbe telt, amíg tett egy kört körülöttünk a Berge Rosa nevű tankerhajó, hogy biztonságosan meg tudjunk közelíteni minket. Negyven perccel az érkezése előtt felvette velünk a kapcsolatot a kapitány, jó látási viszonyok voltak, két-három kilométerre közelítettek meg minket és még mindig nem láttak bennünket, pedig az aktív GPS jelünket is nyomon tudták követni, mégsem láttak. Jelzőfáklyát kellett gyújtanunk, de továbbra sem láttak minket, míg végül a második jelzőfáklya meggyújtását követően a füstöt már látni lehetett az óriási területű nyílt óceánon egy hatalmas hajó fedélzetéről.
Egy kötélrakétát lőttek ki, amit el tudtunk kapni, így húztak magukhoz közel. Leengedtek egy kötéllétrát azon tudtunk felmászni a fedélzetre. A hajót ott kellett hagynunk az óceánon, nem tudtuk vontatni magunk után vagy kiemelni, de a GPS nyomkövetőt rajta hagytuk.
A tankerhajó kapitánya és legénysége segítőkész és barátságos volt, felvették az adatainkat, majd a lisszaboni konzulátussal felvettük a kapcsolatot, akik biztosították számunkra azt, hogy megfelelő emberi és életviteli körülmények között érhessünk haza, a konzuli védelem aktiválódott.
Tizenkét napot töltöttek a tankerhajón, gyanítom, minden apró részletet alaposan átgondoltak.
Az első egy-két nap eléggé nyomasztó volt, tudtam, hogy mentálisan dolgoznunk kell, le kellett foglalni magunkat a mindennapokban. Ezért egy napirendet állítottam össze és rövidtávú célokat tűztem ki magunk elé, nehogy depresszióba essünk. Ruhát mostunk, a megmaradt felszerelésünket listáztam, beszélgettünk a legénységgel, olvastunk, edzettünk, pihentünk, minden nap telefonon egyeztettünk a konzulátussal, amikor volt lehetőség a szeretteinkkel is, figyeltük a világ híreit. Értesültünk, hogy amerre megyünk, éppen hurrikán pusztít, volt izgalom, de szerencsére két nappal érkezésünk előtt elvonult. Esténként korlátozott módon kommunikáltunk a szeretteinkkel, tíz dollárba került egy gigabyte internet, nem volt olcsó, be kellett osztani. A kapitánytól nehéz volt a kikötéssel kapcsolatban információkat kicsikarni, de mindenki nagyon kedves volt a fedélzeten. Egyébként mivel a hajótársaság szingapúri volt, megkeresett egy szingapúri újságíró, interjút készített velünk, ami odakint nyomtatott és online formában is megjelent.
Ráadásul éppen ott ünnepelt a születésnapját.
Igen, éppen a tankerhajón ünnepeltem a harmincadik születésnapomat. Az útlevelemből kiderült, hogy február ötödikén születtem, a szakács sütött egy hatalmas tortát, amire ráírta a nevemet is. Összegyűlt a hajó legénysége, mindenki felköszöntött, nagyon jól esett ez a gesztus. Sőt, énekeltek is nekem. Nagyszerű közegbe cseppentünk bele, remek volt a hangulat, hálás vagyok a jó Istennek, hogy ez a tankerhajó jött értünk.
Az önök hajójával mi lesz?
A Zoleo az indulástól, január hatodikától február hetedikéig rögzítette az adatokat, ezt követően sajnos lemerült, így jelenleg nem látjuk a hajónk pozícióját. Gyakorlatilag most az Atlanti-óceánon sodródik. Azonban pontos számításokat tudunk végezni a szélirányt és a szél erősségét figyelve, a hajó szépen sodródik a Karib-térség felé.
Jelentkezett egy ott élő magyar, Szabó Balázs, aki követett minket, hogy neki van egy vitorlása, és ha megfelelő közelségben lesz a parthoz a hajónk, akkor ki tudja vontatni.
Ez óriási segítség, nagyon hálásak vagyunk neki is. Ez körülbelül április nyolcadika tájékán lehet. Azóta Balázzsal tartom a kapcsolatot, ha pedig közeledik az időpont, átbeszélünk mindent. Egyébként jó néhány óceáni hajós, óceán átkelők és transzatlanti hajós és egyéb csoportokba kiposztoltuk a közösségi oldalakon, fényképekkel csatolva, ha valaki arra jár, és esetleg látja, akkor tudja jelezni nekünk. Nagyon veszélyes, hiszen nem irányítja senki, így fent áll az ütközésveszély. Hamarosan a Karib-térség parti őrségének is jelezzük majd. Hogy miképp érkezik majd haza a hajó? Eléggé nehézkes ennek a logisztikája, el kell szállítani egy kikötőbe, ott konténerbe rakni, majd egy konténerszállító hajóval jön Európába. Onnan vonattal érkezik átszállásokkal Csepelre.
Ahogy beszéltük, huszonegy napot töltöttek az Atlanti-óceánon: ez a része milyen volt?
Kétezeregyszáznyolcvan kilométert haladtunk, s előzetesen arra számítottam, hogy fizikailag lesz nehéz, ám inkább mentálisan, lelkileg volt az. Nem tudtam, hogy a szervezetem hogyan bírja, majd a terhelést és az alváshiányt és az egyéb viszontagságokat, de most jöttem rá igazán, hogy az emberi szervezet mennyire hihetetlenül erős. Nagy volt a nyomás rajtunk, éjszaka nem láttunk semmit, a szél lökdöste a hajót, folyamatosan veszélyben voltunk, nem tudhattuk, hogy egy bálna nem borít-e fel minket, esetleg találkozunk-e kardhallal vagy akár cápával. Aztán ott volt a sérülésveszély, én meg is vágtam a kezem. Az Atlanti-óceán közepén voltunk, a családtagjaink hiányoztak, lelkileg nagyon megterhelőnek bizonyult ez a néhány hét.
Lelkileg sokan nehezebb volt, mint fizikailag.
Az interjú elején említette, hogy nem engedte még el ezt a kihívást. Szóval nekiugrik még egyszer?
Mindenképp szeretném jövőben ismét megpróbálni. A társam, Norbi még egyáltalán nem biztos ebben, szóval, hogy egyedül, vele vagy mással, az még képlékeny. Magam nevében úgy látom, hogy kétezeregyszáz kilométerig sikerült eljutnom Szokolyáról egy kis faluból úgy, hogy nem végeztem hajós oktatást, nem voltam ezelőtt még soha az óceánon és hajóépítő sem vagyok ez számomra nem kudarc, hanem egy eredmény. Részeredmény ugyan, de rengeteg tapasztalatra tehettem szert, rengeteg ismeretet volt lehetőségem szerezni és megannyi élményt is persze. Egészen elképesztő dolgokat láttam és éltem át. Ez nem fog már elveszni. Az emlékek is megmaradnak persze, de nem tétlenkedtem egy percre sem és rengeteget jegyzeteltem, táblázatokat készítettem és hanganyagot rögzítettem, hogy az, amit információ vagy tapasztalás formájában megszereztem már sose vesszen el és újra fej tudjam őket használni, ha neki tudok vágni még egyszer. A szponzoraimnak eddig is sokat köszönhetek, folyamatosan egyeztetek velük, van olyan, aki már most jelezte, hogy támogat továbbra is. Ez nagyon jó érzés, hálás vagyok érte. A csapatban hiszek, az összefogás erejében nem az egyéni célokban. Én is kitartok mellettük. Nyilván nem tudom, hogy milyen ütemben tudom ismét felépíteni ezt a projektet, lehet, hogy egy, lehet, hogy két év lesz mire ismét elindulok. Sokat tanultam ebből az expedícióból, igyekszem ezeket az ismereteket felhasználni a második nekifutásra. De egy biztos, erre ember egyedül nem képes. Olyan hatalmas erők működnek odakint, mi oly parányi teremtések vagyunk ehhez. Istené a dicsőség és köszönöm, hogy velem volt az út előtt és mindvégig az út alatt is. Most is és mindörökké.
