Persze ha a víz meghódításáról van szó, egészen az ókorig is visszanyúlhatnánk, de a ma ismert vadvízi evezés vagy rafting története a második világháború után kezdődött el – hol máshol, mint Amerikában? Akkoriban azonban még egyáltalán nem a sportértékét igyekeztek kidomborítani, sokkal inkább kihívásként kezelték, ezért elsőként az amerikai hadsereg gyakorlatozó katonái vágtak neki a zord folyóknak a partraszálláshoz használt masszív, többszemélyes felfújható gumicsónakokkal. Ez azonban gyorsan kinőtte magát, és a hetvenes évektől kezdve egyre népszerűbbé vált, ekkor már mint szabadidős tevékenység.
Ez a néhány évtized alatt lezajlott szemléletváltás annak köszönhető, hogy ezek a hajók lassan szinte mindent kibírtak, mert egyre ellenállóbb anyagból készültek, irányítóik pedig mind nagyobb biztonságra törekedtek, hiszen a kalandos terep miatt eleinte gyakoriak voltak a balesetek. És mivel a vállalkozó szelleműeknek így mind kevesebbet kellett törődniük a testi épségükkel, egyre inkább az élményszerzés került előtérbe. A raftingot különösen vonzóvá tette és teszi a mai napig, hogy nem kell hozzá különleges kondíció, nem kell hónapokig keményen edzeni, átlagos erőnlét is elegendő ahhoz, hogy be merjünk ülni a csónakba. Sőt, a mentőmellény kötelező használata miatt nem kell hozzá úszástudás sem – persze azért erősen ajánlott!
Az első raftingtúra ugyanis mindig azzal kezdődik, hogy a védőruhában bele kell ugranunk a hideg vízbe, így szokjuk a közeget, és hogy tudjuk, milyen érzés a vízbe esni, és partra evickélni. Minél hamarabb forduljunk a hátunkra, a lábunk pedig legyen magunk előtt, hogy távol tartsuk magunkat a szikláktól.
Ez kicsit pszichés feladat is, mert meg kell szoknunk, milyen például az, amikor lesodródunk egy kisebb vízesésen, és néhány másodpercig víz alá kerülünk. Ami főleg annak lehet nehéz, akin ugyan rajta van a mentőmellény, amely visszadobja majd a víz felszínére, de nem tud úszni. Az első csobbanás után viszont senkiben sem marad félelem – ami jobb is, mert hamarosan úgyis jön a második és harmadik csobbanás, csak az már élesben.
Ami különlegessé teszi a raftingot a többi extrém sporttal szemben, az a csapatösszetartó ereje, hiszen legalább négy ember irányítja egyszerre a csónakot. Azaz tulajdonképpen a rohanó víz sodorja magával, a csónakban ülő embereknek az a feladatuk, hogy lapátjaikkal irányban tartsák vízi járművüket, és ellökjék a közeli szikláktól. Ez már önmagában is pillanatok alatt felviszi az adrenalinszintünket, mivel folyamatos figyelmet igényel, de nagyon szórakoztató és izgalmas időtöltés.
Arra azért számítsunk, az első alkalmakat még az fogja jellemezni, hogyan halásszuk ki menet közben vízbe esett társainkat a folyóból, de egyrészt ennek is megvan a maga varázsa, mint ahogy annak az érzésnek is, hogy a kis felfújható hajónkkal tehetetlenül sodródunk a természetes akadályok között.
Mivel a rafting az egyik legbiztonságosabb extrém sport, inkább vicces, mint ijesztő nézni, ahogy egy-egy huppanónál egyik-másik csapattársunk a csónak peremén ülve úgy pattan ki a vízbe, mint egy gumilabda.
Idővel azonban mindezt kontroll alatt tudjuk tartani, és ahogy egyre magabiztosabbá válunk a vizeken, mind nagyobb kihívásokkal nézhetünk szembe. Ugyanis mint mindent sportágban, itt is léteznek fokozatok, a vadvizeket hatos skálán osztályozzák.
Érdemes mesterséges pályán kezdeni, amilyeneket nagyobb folyókon – például a Dunán – alakítottak ki a zsilipeknél, de a természetes környezet ad igazi raftingélményt. Nagyon figyeljünk az időjárás-előrejelzésre, mert az esős napokon megnövekvő vízhozam még egy könnyű pályát is veszélyessé tehet, de néhány fokozatot biztosan dob rajta.
A sportág egyetlen hátránya, hogy Magyarországon sajnos nem űzhető, hiszen nincsenek nagy hegyeink, ahonnan lezúdulhatna a víz, de a környező országokban ideális helyszíneket találunk. Ilyen Ausztriában a Salza-folyó, Szlovéniában a Soca, Romániában a Cserna vagy Szlovákiában a Bela-patak, melyeket néhány óra utazással el lehet érni Budapestről. Így ha korán reggel elindulunk, délben már csatolhatjuk is fel a védősisakot.
Amire mindig szükség van
CSÓNAK ÉS EVEZŐ. A gumicsónak 4–12 fős, amelyet evezőlapátokkal lehet irányítani, valamint távol tartani a szikláktól a szűk folyórészeknél.
NEOPRÉN RUHA. Néhány milliméter vastag, az egész testre ráfeszülő vízhatlan öltözet, amely a hideg víztől óvja és melegen tatja a testet.
MENTŐMELLÉNY. Az elsődleges védőfelszerelés, mely véd a szikláktól és fenn tart a vízen, ha beleesnénk a folyóba. Érdemes feltűnő színű mellényt hordani, mert könnyebben észrevehető, és könnyebb követni a társat, ha esetleg elsodródna.
SISAK. Másodlagos védőfelszerelés, védi a fejet az ütközésektől, de fontos, hogy stabilan illeszkedjen, ne lötyögjön, miután felvettük.
MENTŐKÖTÉL. Akár húszméteres is lehet, a végén jól látható, zsákszerű anyaggal, amellyel visszahúzható a csónakba a vízbe esett társ.
Az élmény hat fokozata
Nézzük, milyen nehézségi szintekre osztható a rafting, egy-egy közeli példával.
- 1. Könnyen hajózható sík víz kisebb zúgókkal és kanyarokkal, kevés hullámmal. Inkább evezés, jól belátható. Rába folyó
- 2. Gyorsabb folyású víz, már nehezebben leküzdhető, kicsit örvényes, itt-ott természeti akadályokkal. Salza (Ausztria)
- 3. Erős, örvénylő sodrás, kisebb vízesésekkel, figyelni kell az útirányra, mert nem mindig egyértelmű. Soca (Szlovénia)
- 4. Ez már igazán nehéz, sziklás folyó, erős hullámzással, gyors zúgókkal és éles kanyarokkal, több vízeséssel. Soca bizonyos szakaszai (Szlovénia)
- 5. Annyira nehéz fokozat, hogy kötelező bejárni előtte a pályát! Nagyon gyors folyó, annak minden elemével, nagy víztömeg, nehéz rajta irányban tartani a hajót. Savinja (Szlovénia)
- 6. Annyira nehéz terep, hogy gyakorlatilag lehetetlen rajta raftingolni, csak bizonyos időszakokban. Defereggenbach (Ausztria)
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
