Kerala India legdélibb állama a nyugati parton, a Dekkán-fennsík, a hegyláncok, valamint a tenger szinte teljesen bekerítik, s hajdanán e zárt földrajzi egységből kevés hír szivárgott ki a nagyvilágba. Anno itt, a vallási szentélyekben alakult ki a kalari, azaz a megfigyeléseken alapuló önvédelmi filozófia, amelyet az összes ázsiai küzdősport ősének tekinthetünk. Múltját mindegy négyezer évesre becsülik, a legkorábbi dokumentumok az időszámítás előtt 200 körüli években keletkeztek: a pálmalevelekre karcolt és korommal átkent szövegek bizonysága szerint Keralát ezer évvel a szöveg rögzítése előtt sűrű dzsungelek borították, amelyek hemzsegtek a vadállatoktól, úgyhogy az ott élő emberek kialakították a puszta kézzel védekezés művészetét, amely az állatok ismeretén, támadási technikájuk megfigyelésén alapult. A harcosok látták, hogy az elefánt mindig hátat fordítva harcol, az oroszlán lehorgasztja a fejét, s felemeli hátsó lábát, a tigris szemből ugrik a zsákmányára, a medve lehajtja a fejét és egyenesen szemből támad, a kígyó felülről lefelé indul, viszont alulról felfelé mar.
Nos, ezekből a pontos megfigyelésekből alakult ki a kalari nyolc védekező és támadó fogása. Az idő múlásával a mozdulatsor terjedésével utánozni kezdték az állatok természetes „fegyvereit”, és kialakultak az emberi harci eszközök, így például az otta, amely hegyes végével az elefánt ormányára emlékeztet, vagy a madi, a két egymáshoz illesztett szarvasagancs.
A kalari kétségkívül legérdekesebb fegyvere azonban az urimi, vagyis a két méter hosszú, rendkívül hajlékony, kétélű kard, amelyet vagy öv köré csavartak, vagy kézben tartottak.
A keralaiak az urimivel halálos csapást tudtak mérni az ellenfelekre, akik rendszerint észre sem vették, a velük szemben állók mikor bontják le az övükről az összehajtott kardot. A fegyverhasználat mellett a fogások minden tekintetben a vadállatok mozgását utánozták (a modern filmművészet legendás alakja, Bruce Lee mozdulataiban is fellelhetők ezek az ősi motivumok). A kalari mesterei nemcsak csonttörést és más súlyos sérülést tudtak okozni ellenfeleiknek, de rendelkeztek a gyógyítás tudományával is. Helyre tették az eltört végtagokat, értettek a fájdalom csillapításhoz is. Az asanok (a mesterek) orvoslással is foglalkoztak, átvették az ősi indiai gyógymódokat, használtak gyógyfüveket. Ezt az ájurvéda tudományának nevezték, s az idegrendszer és a vérkeringés tökéletes ismeretét követelte meg. A harcművészet és a gyógyítás ilyen közössége egyedülálló a világon.
A harcosok felkészítésében mindkét folyamat napirenden volt. A tanítványok minden edzés előtt speciális olajjal kenték be a testüket, ám mielőtt a szertartást elvégezték, előtte alaposan átgyúrták egymás izomzatát.
Az olajhasználatnak több célja volt: a testet és a szervezetet védeni a hideg ellen, ugyanakkor óvni a kalarist a rándulástól, ficamtól, egyéb sérüléstől, ugyanis a beavatottak az edzéseket ruhátlanul, mindössze egy ágyékkötőben gyakorolták.
A küzdőtér a 12.5×6.3 méteres, kókuszpálmalevelekkel körülvett négyszög volt, ahová a versenyző mindig jobb lábbal lépett be, megérintette a földet, kezét homlokához emelte a szent föld iránti tisztelete jeléül, majd szertartásosan az oltár felé fordult. Meghajolt Kali, az őszinteség, háború és bátorság istene előtt, majd a régi mesterek képei előtt rótta le tiszteletét, végezetül pedig a tanítómesterrel is megérintették egymást. A nem egyszerű bemelegítő gyakorlatok az istenek képei előtt zajlottak: az egyik legnehezebb részlete ennek a kinyújtott láb homlokhoz való emelése volt, majd a küzdő elfordult kelet–nyugati irányba, miközben a felemelt lábát úgy engedte le, hogy az ne érje a földet, s ezt a mozdulatot többször megismételte.
Az előkészületek után a puszta kézzel való harcra került sor, míg a második felvonás a kardos, botos, késes erőpróba volt. A kalariharcos a fegyverek láttán sem hátrált meg, hanem ellenfele szemébe nézve próbálta megelőzni a másik támadását. Amikor a tanítvány már birtokában volt az alapoknak, képzése az urimivel, a már említett hajlítható karddal fejeződött be.
A kalari titkos harcművészetnek számított, és a mesterek csak általuk kiválasztottaknak adták át tudásukat.
A jelenkor mestereinek zöme a sírba viszi tudását, egyikük hatvanéves, de csak egyetlen tanítványt vállalt, és az ifjú arra panaszkodik, a guru egyáltalán nem töri magát azért, hogy mindent megtanítson neki – azaz kihalóban lévő küzdősport-művészet a kalari.
A világ sportja sorozat eddigi részei:
– Látványos passzok és gólok – lóhátról
– Népszerű nép játék volt egykor a magyar méta
– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen
– Az ökölszabály: egy pattanás után ütni kell!
– Krikett, avagy a játék, amihez egy élet sem elég