Miért és hogyan lesz valakiből Magyarországon profi bmx-es?
Gyerekként én is fociztam Sátoraljaújhelyen, mint a többiek, míg tizenegy éves koromban két srác, Pásztor Gábor és Sarlósi Attila meg nem ismertetett a bmx-ezéssel. Persze addig is trükközgettem, de csak a magam szórakoztatására, ők viszont már elég magas szinten űzték a sportágat. Nekem pedig olyan volt ez a megismerkedés, mint egy megvilágosodás. Rögtön tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Akkoriban egyébként a mountain bike volt a menő, mindenkinek az volt, én viszont maradtam a bmx-nél, és úgy voltam vele, hogy ha így alakult, akkor már csináljuk komolyabban. Édesanyám ismerte az egyik srácot, és megkérte őket, foglalkozzanak velem, tanítgassanak. Ennek már húsz éve.
És mikor határozta el, hogy ebből fog megélni?
Az elején fogalmam sem volt, hogy vannak versenyek, én csak szerettem trükközni, és egyre jobb akartam lenni. Tizenhárom éves koromban aztán a srácok engem is magukkal vittek egy amatőr viadalra Kecskemétre, amit meg is nyertem. Ettől annyira lelkes lettem, hogy eldöntöttem, meg akarok tanulni minden létező trükköt. Ez volt az első lépés.
Mennyi idő volt, amíg innentől elérte a profi szintet?
Talán tíz év is eltelt addig, amíg igazán az lettem. Az első öt év azzal telt el, hogy hazai versenyekre jártam, aztán eljutottam a világbajnokságra is, ahol akkoriban még három kategória volt, amatőr, mester és profi. Kétezerben amatőr kategóriában már ötödik lettem, két év múlva, tizenhat évesen pedig mesterben világbajnok. Hatalmas szakadék volt az amatőrök és a profik között, de ilyen eredmény után úgy döntöttem, profi leszek. Ezt azzal kezdtem, hogy két évig szinte nem is jártam versenyre, helyette viszont rengeteget gyakoroltam. Aztán a 2004-es világbajnokságon már döntőbe jutottam a profik között, egy év múlva pedig harmadik lettem Prágában. Ez volt az igazi áttörés, mert példaképeimmel, a finn Martti Kuoppával és az amerikai Justin Millerrel állhattam egy dobogón, és akkor úgy éreztem, mindent elértem, ennél jobb már nem lehet. Aztán az elkövetkező években még kétszer dobogóra álltam, 2010-ben pedig győztem a profik között Kölnben, amit 2013-ban megismételtem.
Amikor elkezdte, hitte, hogy idáig juthat?
Azért az én sikereimnek is volt előzményük, hiszen az amatőrök között több magyar ért el jó eredményeket a világbajnokságokon, például Szabolcsi Péter, Kőrösi Norbert vagy Szilágyi Márton. A magyar flatland mint a bmx-ezés egy formája nagyon is élő sport volt már akkor is, a japánok például nagyon szerettek minket, magyarokat a stílusunk miatt. És mivel itthon alig volt skate park, ahol ugrálni és gyakorolni lehetett volna, a flatland hazai megerősödése logikus folyamatnak tekinthető. És persze hatalmas szerencsém is volt, hiszen jó emberekkel találkoztam jó időben, akkor, amikor éppen volt egy szakadék az utánpótlásban – erre jöttem én, aki lelkes volt és tanulni akart.
Mennyire balesetveszélyes a flatland?
Technikailag nagyon nehéz, de nem annyira veszélyes, lévén nem ugrálunk. Hogy összehasonlítsam valamivel, a foci például veszélyesebb, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy ott testi kontaktusba kerül az ember más játékosokkal. Persze itt is előfordulhatnak balesetek, ha rosszul lépsz vagy félrefogsz, de veszélyeztetett a sípcsont, a boka, az ízületek és az izomzat is, mert folyamatosan szokatlan terhelést kap. Egyébként csak mostanában kezdtem el személyi edzővel dolgozni, mert érzem, hogy már lassabban regenerálódom, ami ugyanolyan fontos a balesetek elkerülése miatt. De ezt messze kompenzálja a mérleg másik oldala.
Kicsit művészi sportág is, ahol saját magadat kell motiválni, és nem mindig könnyű, hogy mindent egyedül kell megoldanod – de egyúttal szabad is vagy.
Mire gondol?
Mivel teljesen egyedül vagy, a bmx remek önismereti kurzus, hiszen te döntöd el, meddig mész el, meddig tolod ki a határaidat, meddig próbálkozol valamivel újra és újra. Ez megtanít arra, hogy sosem szabad feladni, mert ahhoz, hogy jó legyél, rengeteg időre van szükség, a trükköknek ugyanis ösztönössé kell válniuk. Ezt egy kívülálló nem tudja elmagyarázni, legfeljebb útmutatást adhat, így viszont teljesen magadra vagy utalva.
A profi életnek van anyagi háttere is. Ez hogyan alakult ki?
A jó eredményeimnek köszönhetően jöttek a szponzorok is, és ez tette lehetővé, hogy valóban profi legyek. A bmx közel sem olyan egyszerű sportág, mint amilyennek kívülről látszik, és ha az ember profi akar lenni, ugyanúgy rá kell szánni az időt és energiát, mint bármilyen más élsportra. Ráadásul kicsit művészi sportág is, ahol saját magadat kell motiválni, és nem mindig könnyű, hogy mindent egyedül kell megoldanod – de egyúttal szabad is vagy.
Önnek van kedvenc trükkje?
Igen, Monster Whip a neve, amit nemcsak hogy én találtam ki és csináltam meg a világon először, de rajtam kívül még senki sem tudta végrehajtani. Miután először sikerült, nagyon re kellett feküdnöm a gyakorlására, mert gyorsan híre ment a róla készült videó miatt, és akárhova mentem utána a világban, mindenki ezt akarta tőlem.
A világ mely vidékeire jutott el a bmx-nek köszönhetően?
Szinte mindenhova. Európa minden sarkában jártam már, de voltam Hawaiion, Japánban, az Egyesült Államokban, Dél-Koreában, Afrikába, Indiában, Dél-Amerikában. Egyébként a világbajnoki győzelem után sűrűsödött be a programom, mert akkor már nemcsak versenyekre jártam, hanem a szponzorok révén rangos rendezvényekre is meghívtak egy-egy bemutatóra. Egyébként szinte mindent a bmx-nek köszönhetek az életben, a legjobb barátomat, a családomat és egy rakás élményt. Semmit nem csinálnék másképp, hiszen messze túlszárnyaltam azt, amiről gyerekként álmodtam. Hálás vagyok mindenért, és ma, többszörös világbajnokként sem gondolom azt semmiről, természetes lenne, hogy nekem jár.
Elérte, amit akart, vagy hiányzik még valami?
A legfontosabb célom mindig is az volt, hogy valamilyen nyomot hagyjak a sportágban, saját stílust alakítsak ki. Fontosabb volt számomra, mint a világbajnoki címek, ami tulajdonképpen a rengeteg gyakorlás eredménye. De ha csak arra koncentráltam volna mindig, hogy a versenyekre felkészüljek, teljesen kimerítette volna az energiáimat, és talán sosem lett volna időm és lehetőségem arra, hogy egy ilyen trükköt kitaláljak és tökéletesítsek.
Harminckét éves. Gondolkozik már a jövőn, mi lesz a bmx után?
Most már fontos szerepet játszik a család, a párommal és egyéves kisfiammal, Ádám Somával Szegeden élünk. Egy hónapban általában tíz, tizenegy napot vagyok távol, de nem minden hétvégém foglalt, és ha sokszor péntektől hétfőig távol is vagyok, a többi időt otthon töltöm, és akkor viszont százszázalékosan velük vagyok. A sportolást tekintve még néhány jó év biztosan van bennem, de ma már egyébként is a bemutatók teszik ki a távol töltött idő nyolcvan százalékát, és a versenyzés a maradék húszat. Előbbi egyébként egyre nagyobb szerepet kap, és amíg fitt vagyok, csinálom is, utána pedig szívesen foglalkoznék sportmenedzsmenttel. Idén alapítottam egy céget, amely bemutatókat szervez Ausztriában és Németországban, és élvezem ezt az új kihívást. Hiszek abban, hogy ha ma jól csinálod a dolgod, akkor annak a jövőben meglesz az eredménye. Ez eddig is működött.
Látványos, de nem versenyre való
A Monster Whip nevű trükköt Kun Ádám találta ki, és 2011-ben hajtotta végre először sikeresen, azóta nagyjából tízszer sikerült megcsinálnia. Ez is jelzi, milyen nehézségű maga a trükk, mint ahogy az is, hogy rajta kívül eddig senkinek sem sikerült.
„Ez nagyon látványos trükk, ha szavakkal le akarnám írni, akkor egy vázpörgetés a levegőben úgy, hogy a biciklit fejjel lefelé tartom – magyarázta Ádám. – Közben fogom az elülső kilépőket, a pörgetés után pedig a hátsókra érkezem vissza. Versenyzés közben viszont a nehézsége miatt képtelenség megcsinálni.”
Fotók: Kun Ádám, Sevisual
Megjelent a Bringázás 2019 magazinban.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
