Hatan indultak, de csak öten értek földet.
A spanyol José Luis Bernal október 19-én tapasztalt siklóernyősként indult el öt barátjával az Észak-Indiában található Bir Biling hegyről, s ekkor még nem sejtette, hogy hamarosan élete legnehezebb öt napját éli meg távol mindentől és mindenkitől. Hogy mennyire nem volt félelemérzete, jelzi, hogy feleségétől Spanyolországban úgy köszönt el: „Nyugi, úgyis száz évig élek!”
Eredetileg az időjárási körülmények is abszolút kedvezőnek tűntek, csakhogy aztán belekeveredett egy váratlan, egyre növekvő viharfelhőbe, a látási viszonyok következtében semmit sem látott, s amikor földet ért, fogalma sem volt, merre lehet.
Nagyjából ötezer méter magasan, a Himalája egyik félreeső, kietlen részén landolt, élelem és alapvető felszerelés nélkül.
Így élt túl öt napot, elszakítva a külvilágtól, mígnem egy argentin helikopterpilóta befogni a siklóernyős zsebében tartott rádió jelét. Elkezdték szervezni a mentést, amely a mostoha időjárási körülmények miatt napokig tartott.
„Csak arra gondoltam, nehogy megsérüljek, mert egy egyszerű bokaficam is biztosan végzetes lett volna – mondta később megkönnyebbülten a 60 esztendős José Luis Bernal. – Próbáltam inni, amikor tudtam, mert egy bizonyos magasság felett megfagy a víz. A hidegben nem volt szállásom, élelmem, felszerelésem, de valahogy kitartottam. ”
Hozzátette, teljesen elveszítette időérzékét, s természetesen voltak nehéz pillanatai a megpróbáltatásnak, ám rendre eszébe jutott felesége és két gyermeke.
„Az egyik pillanatban arra gondoltam, ilyen embertelen körülmények között lehetetlen, hogy túléljem, másfelől viszont gyakran eszembe jutott, hogy ha egyedül nem próbálom meg, és nem küzdök, biztosan nem találnak rám. Tudtam, ha nem élem túl, a családom sosem találja meg a testem, mert olyan területre keveredtem, ahol rengeteg a vadállat, vagyis másnapra a csontjaimnak is hűlt helyük lett volna. Igyekeztem menedéket találni a sziklák tövében, és körbevettem magam mindennel, ami nálam volt, hogy valahogy kibírjam az estéket. Aludni azonban mínusz tíz Celsius-fokban problémás lett volna.”
Rádiója akkumulátorát állandóan a zsebében tartotta, hogy a hidegben nehogy idő előtt lemerüljön.
Sokadik próbálkozásra végre kommunikálhatott a külvilággal, s bár eleinte csak élelmet, gyógyszert és ruhát eresztettek le neki, öt magányos nap után gyengén és lefogyva, de megmenekült.
A nemrég nyugdíjba vonuló tanár alig hitte el, amikor meglátta a képet, amelyen egykori iskolájának hétszáz diákja egy hatalmas felirattal üzen neki, hogy hazavárják.
Persze téved, aki úgy véli, a történtek után José Luis Bernalnak eszébe se jut repülni vagy a hegyek közelébe menni. Már a következő túráján töri ugyanis a fejét. Hiába, a sport is egyfajta szenvedély, amiről hatvanévesen, egy halálközeli élmény után is szinte lehetetlen lemondani.
