Az Atlanti-óceán átevezésével lezárult a sportkalandokban, kihívásoknak gazdag életének egy szakasza?
Ennél nem lehetett volna jobbat és szebbet elképzelni, mindennel tökéletesen elégedett vagyok – mondta Rakonczay Gábor, aki 75 napot és 10 órát evezve, 5123 kilométert megtéve a Kanári-szigetekről indulva Antigua szigetre érkezve átszelte az Atlanti-óceánt. – Az összes nehézséget és szépséget is beleértve, rengeteg pozitív üzenetet és nagy figyelmet kaptam. Ezzel lezártam életem ezen részét, nem lesz több ehhez hasonló nagy projektem.
Ismét elképesztő tett és táv került a neve mögé: átgondolta már, mi minden történt az útja során?
Ehhez hónapok kellenek, legjobb esetben legalább annyi, amilyen hosszú az út volt – így is számolok. Azonban mivel ez az út jelen esetben egy pályafutás fontos szakaszának lezárása, így speciális helyzetről beszélünk. Ezzel nincs is semmiféle probléma, de ilyen sok időt töltve a vízen most minden új a szárazföldön.
Kicsit úgy érzem magam, mint amikor a kisgyerek meglátja a karácsonyfát, amely csillog-villog, alatta pedig a sok ajándék boldogságot okoz. Furcsa, de kellemes ez a helyzet.
Rengetegen olvashatták a közösségi médiában vezetett útinaplójában a beszámolóit, így azt is, hogy törött ujjal evezett, ráadásul többször fel is borult hajója az Atlanti-óceánon. Nem félt, nem akarta feladani?
Még az első szakasz során a Portugália és Kanári-szigetek közötti szakaszon eltört az ujjam, amit a hajón rögzítettem, otthon megműtöttek – de ez az ujj nem úgy funkcionál, mint a többi. Mindez minimális gondot és hátrányt jelentett, de nem végzetesen nagyot. Hatszor borult fel a hajóm. Az ilyen helyzetet nem akarja az ember átélni, hiszen mindig hatalmas veszélyt jelent. A hat borulásból kétszer kint tartózkodtam a fedélzeten, ezek különösen veszélyes helyzetek voltak, de mindent megoldottam. Szóval, akadtak rizikós pillanatok, de ez benne volt a pakliban. Ha az összes expedíciómat figyelembe veszem, akkor ez, és a tizenkét évvel ezelőtti kenus utam abszolút ott lenne a topon, mögöttük jó nagy szünet következne. Annyira más az, amikor ilyen pici hajóval ilyen sokáig kint van az ember egyedül az Atlanti-óceánon…
Visszatérve a felborulásokra: nyilván megugrik az ember pulzusa, de nem pánikoltam. Nehéz szituáció volt, de ilyenkor nincs idő aggódni, reagálni kell, meg kell oldani, majd amikor elhárult a veszély, akkor gondolja át a történteket az ember.
Mi okozta a borulást?
A hajó paramétereivel voltak összefüggésben. A hajóm nagyon keskeny, a hullámok komoly kihívást jelentettek. Előfordult olyan, hogy egy hatalmas hullám megemelte a hajót és egyszerűen oldalra dobta, átfordult az egész szerkezet. Ezzel nem lehet mit tenni, nem követtem el hibát, a hajó mérete volt az ok, de ezzel tisztában voltam az induláskor is.
Ezek után lehet banális a kérdés, de… Milyen volt az útja?
Rendkívül hosszú… Előzetesen hatvanöt napot terveztem, hetvenöt nap alatt értem át, a végére az élelmiszer tartalékok is eléggé megcsappantak. Az ilyen kihívás alatt sok előre nem látott tényező is közbejön, de összességében többnyire minden a terv szerint ment. Ha nagyon egyszerűen nézzük, akkor elindultam A-ból, majd én is és a hajó is épségben megérkezett B-be.
Az időjárás egy ilyen expedíció kapcsán sarokpont: milyen volt az út alatt a természet?
Szeszélyes… A tervezettnél több időbe telt, amíg kiértem a Kanári-térségből, ráadásul megérkezett a rosszabb idő. Volt úgymond húsz-huszonnégy csomós napom, ami nagyon sok egy ilyen hajónak. Sőt, néhány napig huszonhét csomós szél érkezett, ezt nem szívesen éli át az ember… Ennek a lezáró projektnek nem az volt a lényege, hogy két nappal lassabban vagy gyorsabban érek-e át, a fontos az volt, hogy épségben megérkezzem.
Hatvan napra voltam kalibrálva, a plusz tizenöt nap túl sok idő. A hajó belsejében több mint negyven Celsius-fok volt, ezt nem sok élelmiszer bírta.
Hogyan oldotta meg, hogy ne éhezze el az utolsó napokat?
Maradt étel, bár nem sok. Nem volt jó érzés, hogy folyamatosan csökkenteni kellett a mennyiséget, sokszor előfordult, hogy kibontottam valamit, ám már megromlott. A trópusi részen sok-sok napig volt negyven Celsius-fok, s ezt a hőmérsékletet kevés élelmiszer bírja. Igaz, a fontosabb ételeket pluszban levákuumoztam, azok nagyrészt megmenekültek.
Milyen nehézségeket rejtett ez a magányos út az óceánon?
Ha egyedül vagy egy ilyen úton, akkor nem lehet nullától huszonnégy óráig felügyelni a dolgokat, amíg pihensz, a hajó sodródik, vagy amíg a víztisztítót használod, addig sem vagy kint a fedélzeten. Szaknyelven szólva, nincs senki a fedélzeten figyelő szolgálatban.
Komoly helyzetekben csak öngamadért vállalod a felelősséget. Gyakorlatilag az út egyharmadát sodródva töltöttem, a kabinban mozog minden, eléggé sérülésveszélyes helyzet ez.
Páros evezésnél sok mindent kivédehetnek azok, akik útra kelnek, ám egyedül nincs kivel beszélni, bármilyen kritikus pillanat van, magadnak kell megoldani. Az egyéni projektnek ez a szépsége és egyben a nehézsége is.
Mi volt a legnagyobb kihívás?
Az ismeretlen tényezők kezelése. Régebben ezekkel nem foglalkoztam, s ahogy akkor, úgy most sem lehet ezekkel a mentális és lelki helyzetekkel mit kezdeni. Tudtam, hogy lesznek
nehézségek, és nem akartam úgy hozzáállni, hogy majd lesz valahogyan. Ezt a szituációt nehéz volt kezelni. Egyáltalán nem akarom magamat sajnáltatni, én vállaltam ezt, de brutálisan nehéz. Manapság az ember szinte sosincs egyedül, az óceánon pedig csakis önmagamra számíthattam. Ez nem olyan, mintha valaki bezárkózik egy szobába, és kijön a közösségbe, amikor akar, hiszen itt előfordul, hogy ezer kilométeren belül nincs más emberi lény körülötted. Ennek lelkileg, mentálisan és érzelmileg nagyon kemény súlya van. Ugyanakkor ettől érdekes ez az expedíció, ettől válik széppé a kihívás. A hajónaplómban igyekeztem kiírni magamból azt, hogy ott a vízen teljesen más hangulata van az embernek, mint a civilizációban. Az egyik oldalról ez elképesztően nehéz, a másikról pedig fantasztikusan kivételes lehetőség. Hogy most milyen?
Rengeteg az új információ, az új inger, az új ember, egyelőre kapkodom a fejem. Idő kell még, hogy ismét képbe kerüljek. Éppen ezért nem is sietek haza.
Ha már a hazautat említi: mikor érkezik Magyarországra?
Március tizenkilencedikén érkezem Budapestre, addig igyekszem összeszedni magam és többé-kevésbé jó formába kerülni itt Antiguán.
A partra lépésem utáni második napon háromszáz méter gyaloglást követően elképesztő izomlázam volt, máskor kis túlzással egy hatnapos ultrafutóverseny után nincs ilyen. Ez van, ha az ember hetvenöt napig nem végez ilyesfajta mozgást.
Ami a hajót illeti, ez egy külön logisztikai megoldást igényel, egy szállítmányozó cég intézi, konténerben teherhajóval érkezik Európába, majd onnan vasúttal Magyarországra. Ha minden a tervek szerint megy, akkor hat hét múlva ér haza.
Igaz a hír, hogy mostantól csak az ultrafutásra összpontosít?
A sport terén abszolút a futás kerül középpontba. Hosszú versenyeket szeretnék teljesíteni, legalább tíz-tizenkét esztendeig tervezek a sportban, komoly céljaim vannak. Mindenekelőtt most az a legfontosabb, hogy teljes mértékben regenerálódjak az expedícióm után.
