Feleségem hívott délben. Nem akart semmit, csak még egyszer beszélni velem, mert ki tudja, hogy alakul a délután.
Kedden negyed háromra beszéltük meg a találkozót a Hármashatár-hegy felső parkolójához Kómár Zoltánnal, a páros siklóernyőzést kínáló Tandem Fly tapasztalt pilótájával. Illetve előzőleg negyed négyre… Vagyis hogy eredetileg délelőtt tízre… Pontosabban első körben előző szombatra, valamikor a késő délelőtti órákra, de már csütörtökön látszott, hogy muszáj lesz halasztani.
Hiába tervez gondosan az ember, ebben a sportban a természet diktálja az időbeosztást, a meteorológiai viszonyokhoz igazodni kell.
Az Újlaki-hegy tetején állva, a cserjés-bokros hegyoldalt tépázó, újabb és újabb lökésekkel nekivaduló szélben be kellett látnom: a levegőbe emelkedéshez az ernyő és a szakképzett kísérő mellett nem árt a megfelelő széljárás sem. Azt pedig igen nehéz napokra előre megjósolni.
Ahogy a vízi ember hétköznapi bibliája a vízállásjelentés, a siklóernyős gyógyíthatatlan függője a szélelőrejelzéseknek, meg persze jönnek-mennek a friss hírek a mintegy 3500 tagot számláló magyar Paraglider friends Facebook-oldalon is. Ha rátévedek az egymást odafentről ismerők belső üzenőfelületére, ilyen bejegyzéseket látok: „Hahó, vki van kint dny-i starthelyen? Köszi!” „Csóka-hegyről infó? Van kint valaki?” „Sziasztok, 1 felé elindulnánk egy dny-i starthelyre kicsit reppenni. Ha összejövünk, tudunk menni kisbusszal. Szólj, ha jönnél.”
Az ejtőernyő édes gyermeke
A siklóernyő szülőanyja az ejtőernyő volt, a paplanernyőből alakult ki a siklásra, haladásra optimalizálva. A szélenergiát és a felfelé szálló meleg légáramlatokat „meglovagolva” közlekedik, a kabin nélküli beülőből irányító pilóta a zsinórjaival a szárny alakját módosítja, így képes jobbra vagy balra kanyarodni, gyorsítani vagy fékezni. A rendkívül erős és a géppapírnál kétszerte könnyebb szálas fonalból szőtt szárny kupoláját cellákra osztják, hogy a levegő megfelelő áramoltatásával alulról a maximális nyomó-, felülről a legjobb szívóhatást elérjék.
A túl nagy szél veszélyeit minimális fantáziával és néhány katasztrófafilm élményanyaga alapján bárki megfejtheti, a hegyi repülésnél azonban majdnem ugyanekkora ellenségnek számít a szélcsend – elvégre az autó sem megy benzin nélkül. És ha már a gépjárműveknél járunk, érdemes megemlíteni a meghatározó különbséget a motoros hajtású gépek és a természet fizikai törvényeit használó repülő szerkezetek között: a magasság érzését, az alattunk elterülő táj látványát, a matchboxautók, játékházak végtelen terepasztalának pásztázását élvezhetjük az utasszállító repülőgép ablakából is, a madarak szabadságát, a levegő csendjét, a léghullámok sajátos ritmusát azonban csak ember irányította légi járművön élhetjük át. Erről persze ott, a szeles meredélyen várakozva még nem lehetett tudomásom, legfeljebb sejthettem valamit az alapján, amit afféle referenciául idéz a tandemfly.hu oldal Kocsis Évától, a Kossuth rádió műsorvezetőjétől. „Ajándékba kaptam az ugrást a születésnapomra az egyik legkedvesebb barátnőmtől. Hazudik, aki összefüggően, szabatosan tud erről mesélni, ami biztos, hogy ezt nevezik a tankönyvek a nagybetűs Élménynek. Mert élmény a csúcsra érkezés, a profik kedves viccelődése, Zoli felkészítése, a szakadék felé futás, a gravitáció legyőzése, a lebegés, a szél, a csend, a körbetekintés, az izgalom elfeledése, a földet érés, de leginkább a szembesülés a tudattal, hogy átéltem az igazi szabadságot…”
Hasonló benyomásokról mesélt Földi Imre, sokat látott fotóriporter kollégám is, miközben odafent a hegyen hármasban figyeltük a fákra tűzött színes széljelző szalagokat, várva az induláshoz ideális pillanatot. Professzionális fényképész korszaka előtt ugyanis volt egy másik, legalább ennyire kalandos szenvedélye: a hetvenes években az Ordódy Márton szervezésében repkedő és kísérletező műegyetemi társasághoz csapódva beleszeretett a sárkányrepülésbe. Nem állt tőle távol addig sem a második kozmikus elem: miután édesapja a vitorlázó-repülőtér hangármestere volt, a család pedig egy kőhajításnyira innen, a sportág Mekkájának számító Hármashatár-hegy tetején élt, majdhogynem szárnyakkal született. Gyermekkorának hétköznapi emléke például, hogy ül négy-öt évesen a vitorlázórepülőn édesapja előtt, és ketten hasítják a légteret.
„Amikor húszévesen, 1976-ban először megláttam a sárkányrepülősöket a hegyen, tátott szájjal lestem, azonnal szíven ütött, amit csinálnak. Azt mondtam magamnak, ezek nem normális emberek, ehhez már nem is vagányság, hanem vakmerőség kell. Nekem is ki kell próbálnom!” – elevenítette fel a furcsa szerelem első mozzanatát a környék minden fűszálát, göröngyét, rózsabokrát ismerő fotós munkatárs, miközben Zoltán ráérős mozdulatokkal bontotta ki az óriás hátizsákból, majd terítette szét a földön siklóernyőnket. Aztán arra is rátért Imre, miként ért véget égi pályafutása: „Utolsó repülésem sajnos nem a legjobban végződött. Kellemes óbudai repülés után leszálláshoz készülődtem, egy szántóföldet néztem ki magamnak. Élveztem a levegőben tett kanyarokat, annyira, hogy nem vettem észre az előttem magasodó villanyoszlopokat.
Próbáltam átemelni a gépet a villanyvezetékek fölött, de lehetetlen volt, a vezetékekbe ütközött a sárkány trapéza. A repülő alám fordult, én meg a hozzákötött madzagokon lógva fennakadtam a dróton, a sárkányrepülő a levegőben alattam lógott.
Elég ijesztő volt a helyzet, mert az öt vezeték összeért, néha szikrázott a hasam környékén, és kisebb bizsergést is éreztem. Érkeztek a környéken lakók, akik mondták, hogy 380 volt fut a kábelekben. Szóltak az ELMŰ-söknek, de azoknak idő kellett, míg kiértek. Felemeltem a kezem, vártam, mi történik. A kábelek egy idő múlva elkezdtek megolvadni, egymás után szakadtak le, a földön szikráztak és mindenfelé csapkodtak. Öt-tíz perc telhetett el így, én már nem láttam más kiutat, előrebukfenceztem a kábeleken, és a repülővel együtt a földre estem. Ledobva a sisakot igencsak megkönnyebbültem.”
Zoltánnal efféle kalandokra nem kell számítani, az immár huszonhat éve siklóernyőző, Európa egén sokfelé cikázó, rutinos és megbízható szakember legnagyobb balesete az volt, amikor zöldfülű kezdőként belesodródott egy tüskés bozótba. Néhány éve a siklóernyős távrepülőversenyen országos második lett, évi mintegy hatszáz tandemrepülése garancia az aggódóknak (leszámítva persze a feleségemet). Ami engem illet, félni nem féltem első légi siklóernyős kalandom előtt, egyedül akkor éreztem hangyás bizsergést a gyomrom tájékán, amikor gyakorlott repülőtársam karját sokadszorra is belenyújtotta az enyhülő szélbe, és nyugodt hangon így szólt: „Azt hiszem, lassan indulhatunk.”
Valaki már fel is szállt a környéken várakozó, egymással többnyire bennfentes, néhány szavas társalgást folytató repülésimádók közül, hogy – miként ők mondják – megfesse az eget. Bár én rögtön a futballbírók vonalfújó sprayének valamiféle színes, lila és narancssárga felhőket prüszkölő változatára gondoltam, feltételezésemre őszinte mosoly volt a válasz – érthetően, a szabadság madarai ugyanis költői képekben beszélnek. A megfestést itt úgy kell érteni, hogy az első és legbátrabb induló ernyője mozgásával, ingásával-ringásával szemléltető és abszolút közszolgálati tájékoztatást ad a többieknek, akik a láthatatlan légtömeg belső dinamikáját, a szél energiáját a földről nézve legfeljebb saccolni tudják.
Százhúsz kilóig szabad a pálya
A siklóernyőzésnek az indulási körülményeket tekintve két válfaja létezik. A hegyi repülésnél magaslati pontról rugaszkodik el a pilóta, ideális esetben jelentős, mégsem túl erős, mintegy 20–30 kilométer per órás sebességgel fújó szembeszélben. Ha sík terepről száll fel valaki, a szélre kevésbé kell odafigyelnie, ugyanis ez esetben autóval húzott vagy gépi csörlő emeli a magasba. A levegőben az ernyő általában 35–38 kilométer per órás sebességgel repül – persze a szélhatást nem számítva –, a pilóta pedig különböző színű, műanyag szövésű erős damilok segítségével irányítja és fékezi az ernyőt. Ha egyéb erő nem hat rá, a szerkezet átlagosan tízfokos szögben siklik lefelé, hozzávetőlegesen másodpercenként egy métert süllyedve.
A Tandemfly.hu repülésénél használt ernyő 41 négyzetméter felületű, kifeszítve mintegy tizenöt méter széles (a szólóernyőnek körülbelül a duplája), a súlya nyolc kilogramm, míg a két beülőé tizenegy. A Hármashatár-hegyen azonban találkoztunk olyan fiatalemberrel is, aki ultrakönnyű, 2.5 kilogrammos ernyővel és ugyanilyen súlyú beülővel reppent a magasba. Ami az utasok paramétereit illeti, a szolgálati tájékoztatás szerint 20 és 120 kilogramm között bárki reptethető, az alsó korhatár öt év (szülői beleegyezéssel), a felsőt pedig csak az induláskor és érkezéskor szükséges futólépések fizikai korlátai jelölik ki – Kómár Zoltán 78 éves urat is felvitt már a levegőbe. Személyes magassági csúcsa egyébként 3200 méter (az olaszországi Dolomitok fölött érte el), magyar égen 2995 méter, Várpalotán. Mesterséges madárnak lenni nem olcsó szórakozás, egy új ernyőért simán elkérnek 2500 eurót, az egyéb szükséges eszközökre pedig még kell szánni legalább 1000 eurót.
A mi tervünk az alábbi volt: elfoglalom a helyem a beülőben, a biztonsági övek, hevederek becsatolása után állóhelyzetben várom, hogy Zoltán jelet adjon, és enyhén előrehajolva próbálok ellentartani, miközben a széltől feszülő vászon rántana minket hátrafelé. Szinte végiggondolni sem volt időm, hogy mindent jól csinálok-e, a két segítő támaszával és három-négy erőltetett futólépéssel már el is rugaszkodtunk a földtől. Hasítottunk a bokorcsoportok fölött, kapaszkodtam egyik kezemmel a mellettem futó pántba, másikkal a szelfibotba (hiszen ha a szót néha hajlamosak is csavargatni az újságírók, a fotó nem hazudik), és élveztem, ahogy kinyílik alattam a mélység, kibontakoznak a Budai- és a Pilisi-hegység változatos magaslatai.
„Na, milyen?” – hallottam hátulról a kérdést, amelyre a repülésről készült videó utólagos tanúsága szerint a következő, nyelvhelyességi és szemantikai szempontból is erősen kikezdhető választ adtam: „Azt a…! Nagyon!” De egy semmiből belénk kapó könnyed széllökés itt megszakította a gondolatmenetemet, és néhány másodpercet várnom kellett, míg végre könnyed beszélgetést kezdeményezhettem az aktuális szél irányáról (nyugati-északnyugati), erejéről (25–30 kilométer per órás) és a kopár fennsíkon hallott különös kifejezésről, a „légi KRESZ”-ről. Kiderült, ennek kulcspontja a speciális jobbkéz-szabály, amelynek értelmében ha több siklóernyős kerülgeti egymást a légtérben, az mehet el közelebb a hegyhez, akinek az a jobb oldalára esik.
Pazar látvány tárult elénk odafentről, vastag fonalként kanyargott a Duna, hegy mögé be, hegy mögül ki. Hátrébb megnyílt a belvárosi panoráma, a messzeségben még a Gellért-hegy tetején magasodó Szabadság-szobor is kivehető volt, aprócska pontként szinte. Ha elnéztünk a pilisi hegyek felé, Hidegkút, Solymár utcái után Pilisszentiván és Pilisvörösvár egybefüggő házrengetege is kirajzolódott a távolban, Szentendre irányában el lehetett látni a váci „kiharapott” hegyig, jobbra a Megyeri híd éktelenkedett magasba nyúló pillérjeivel, mellette kicsiny pamacsként a Luppa-sziget, szélesen satírozott vonulatként a hegyek mögé kanyarodó Szentendrei-sziget.
Az andalító ringatózásból egy erősebb hintázás zökkentett ki, amely után Zoltán tapintatosan megkérdezte, milyen volt, és miután nem mutatkoztam elég lelkesnek, eltekintett a további adrenalingerjesztéstől.
Pedig elmondása szerint akad, aki kifejezetten igényli a légi akrobatikát, igaz, nagy ritkán olyan is előfordul, hogy egy-egy újdonsült kliensnek a szervezete annyira nem bírja az égi hintapalintázást, hogy rókát küld a madarak közé. Jómagam, úgy látszik, a középutas légi turista kategóriáját képviselem, aki a klasszikus siklást élvezi, az extrákra azonban nem vágyik.
Időközben egyre több siklóernyős kezdte róni az égi nyolcasokat, a csúcsforgalom idején már velünk együtt négy színes ernyős, egy gépével ide-oda kacsázó vitorlázó repülős, valamint őshonos birtoktulajdonosként egy köztünk köröző nagy ragadozó madár próbálta hozzáigazítani manővereit a többiekéhez. Időnként a levegőben a siklósok át-átkiabáltak egymásnak, jelezték a közeledést, vagy csak kérdeztek valamit a másik beállításairól.
Ha egy-egy termik, vagyis meleg levegőtömeg feljebb emelt minket, a hegytetőn álló emberek is már csak ólomkatonának látszottak, a 450 méteres tengerszint feletti magasságon fekvő starthelyről felértünk egészen 672 méteres szintig.
Itt az ókorban Ikarosz viaszszárnyai talán már kezdtek volna olvadozni, manapság azonban a nap sugarainál is erősebb a repülési szabályzat betűje, amely szerint 750 méterig szabályosan és biztonságosan lehet siklóernyőzni, afelett azonban már számolnia kell a törvényszegő kalandornak egy-egy Ferihegy felé közeledő, combosabb Lufthansa- vagy AirFrance-járattal. A szűk félórás légi kalandozás végén Zoltán viszont nem a fellegekbe, hanem az alattunk elterülő vitorlázó-repülőtér felé vette az irányt. Némi tervezett földön futással, meglepően simán landoltunk, így nem vált valóra a csavargó füstgyerekről szóló kedvenc gyermekkori versem jóslata: „A felhőkig elvitte, s az egyikre letette. / Most is ottan sírdogál, soha haza nem talál.”
Összepakoltuk az ernyőt és a felszerelést, elosztottuk egymás közt a két gömbölyödő óriás hátizsákot, aztán a hegyi ösvényen visszakaptattunk a starthelyre. Felérve bekapcsoltam telefonomat, feleségem szűkszavú sms-e fogadott: „Szólj, ha földet értél!”
Csak egyet nem tudtam mire vélni. Vajon mit értett azon, hogy ha…?
Mit kell tudni a siklóernyőzésről?
Kezdetek: Eredendően a csúcsról lefelé tartó utat megspóroló hegymászók találmányaként jelent meg, elsőként 1952-ben alkalmazta a kanadai Domina Jalbert.
Magyar sikerek: Siklóernyőzésben három versenykategória létezik, a távrepülés (ezen belül az útvonal fajtái szerint a szabadtáv, a háromszög és a hurok), a célra szálló verseny, valamint a légi mutatványokat értékelő akro. A legnagyobb magyar siker Simonics Péter és Forgó Szilárd nevéhez kötődik, a páros 2002-ben világrekordot állított fel a Brazíliában megtett 278.3 kilométeres távval.
Hazai lehetőségek: Magyarországon több mint nyolcvan starthelyről indulhatnak a siklóernyőzők, természetesen kizárólag megfelelő képesítéssel és igazolvánnyal. A kalandvágyó utasoknak marad a tandem változat, profi kísérővel.
Költségek: Nagyjából a tízperces bevezető repülés 16 000 forintba (videóval 20 000 forintba) kerül, a legrövidebb, 15–30 perces repülés 24 000 forintba, de 60–90 perces termikrepülést is lehet kérni 55 000 forintért. A pároknak szóló, kéternyős és kétpilótás szolgáltatásért a dupla árnál valamivel kevesebbet kell fizetni.
Összegzés: A siklóernyőzés alapvetően a korlátlan szabadságot szeretők sportja. A gépi megsegítés nélkül, madárként szálló ember ki van téve a természeti viszonyok és az időjárás szeszélyeinek, így sokkal inkább magára van utalva. A kivételes élménynek azonban ára is van, nemcsak pénzben, hanem türelemben is, a légi kaland gyakori velejárója a hosszas várakozás a megfelelő szélre. A kísérőmunkának szentelt idő odafent megtérül, a változatos tájak, messzi házak fölött repkedni különleges kaland.
Fotók: Földi Imre
