Szégyen, nem szégyen, életem első harminchat évét leéltem úgy, hogy falmászással mindössze gyerekkoromban kerültem kapcsolatba, amikor ólomkatonáimmal felhágtam az erdélyi kőműves fiútól, Lajostól kapott gipsz játékvár tízcentis falára. De azzal a megnyugtató tudattal érkeztem a Mászóbirodalom Budafoki út 70. alatt található telepére, hogy az expedícióra a legvagányabb budai nő, a kiszámíthatatlan kalandokra kiszámíthatóan kapható Virág szegődött társamul. Őt félteni nem kell, valószínűleg akkor is lazán igent mond, ha azzal hívtam volna fel telefonon, lenne-e kedve kipróbálni holnapután egy szabadtéri krokodiletetést vagy egy rakétás űrugrást a sztratoszféra pereméről.
Miközben a lábam próbáltam begyömöszölni az érzésre legalább fél számmal kisebb mászócipőbe (a profik szerint nem baj, ha kissé szorít), és lopva felpillantottam a tizenhárom méter magas falakra, hirtelen értelmet nyert a mádli gondolat, saját korlátaimat felismerve beláttam, itt a felfelé íveléshez valóban évek kellenének.
Pedig minden jel arra mutatott, hogy csupán perceim vannak hátra, mármint a nagy mászásig, és a fent említett nehézségeken túl további visszahúzó tényezőként jelentkezett, hogy éppen a rendes tavaszi fogyókúrám előtt kellett megküzdenem a feladattal, ráadásul az otthon felejtett kontaktlencse nélkül ködös homályban tapogatózva. A Michael Owen-korszakból őrzött 2003-as angol válogatott mezt és a már-már elfelejtett biciklisgatyámat viszont kikapartam a ruhásszekrényből, így többé-kevésbé alkalmas szerelésben léptem bele a hevederbe, amely az egyetlen biztosítékom maradt arra, hogy mutatványomat nem a János kórházban végzem.
Csillag Péter a Mászó birodalomban – Fotó: Koncz György
A szerkezethez rögzített és a plafonig felfutó kötél másik, lenti végéhez őrangyalként csatlakozott Virág, akiből a köztünk lévő mintegy harminckilónyi különbség miatt könnyen igazi angyalt csinálhattam volna: hogy majdani zuhanásommal ne repítsem Mary Poppinsként a magasba, a helybeli segítők igen leleményesen hozzáláncolták a talajhoz, egyszersmind fityiszt mutatva az Owen-mez alatt cipelt tetemes súlyfeleslegnek.
Körülöttünk a falakon kisportolt lánykák, csimpánzmozgású gyerekek kapaszkodtak fürgén a messzeségben derengő betonplafon felé, lentről az őket biztosító társak és a tapasztalt oktatók buzdítása visszhangzott.
„Tedd a lábadat a falhoz, talppal támaszd meg magad! Most keresd a fogást! Rakd feljebb a kezedet, csak lépkedj szépen, nyújtott lábbal!”
Miközben a pehelysúlyú kisdiákok megállás nélkül szöktek magasabbra és magasabbra, mi egyelőre a terem legstabilabb felületén, a padlón állva hallgattuk a falmester, Bence gondos útmutatásait.
Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem – gondoltam magamban igen frappánsan, és megvetettem a lábam az első kiugró gumón, amit a helybeliek természetesen máshogy hívtak. Akkor persze sem szakszavakon, sem egyéb felesleges ismereteken nem gondolkodtam, szempillantás alatt elfelejtettem az összes falmászóélményemet, az ólomkatonákat meg az új-zélandi kiviszedő lányt, és csak arra összpontosítottam, hogy valahogy eljussak a középtájt húzódó vonalig, ahol a fal síkja megtörik befelé, és bár elvileg lehet még továbbmenni, lélektanilag véget ér a pálya. A körülményekhez képest viszonylag simán felcipeltem magam, teljesítettnek láttam a feladatot, következett a legcsodálatosabb pillanat, lekiabáltam a feltűnően közeli mélybe: „Ereszthetsz!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
