Akik egy sport mellett teszik le a garast, azaz aktív életet élnek, általában nem csupán a fölös energiáik lecsapolása érdekében döntenek így, előbb-utóbb szeretnék látni ennek pozitív hatásait is testükön. Ez természetesen nemcsak a széles vállban, a kockás hasban vagy az ötvencentis bicepszben mérhető, hanem rengeteg más jótékony hatása is van a rendszeres testmozgásnak. Futóként tapasztalhattam: ahogy egyre edzettebbé váltam, az egészségi állapotom is sokat javult. A szabadtéri edzéseknek köszönhetően az immunrendszerem megerősödött és a vírusok nemigen tudtak legyűrni.
A futásnak számtalan más előnye is van, amit kamatoztathatunk a hétköznapi életben. Például régen, amikor láttam a sarokról, hogy jön a busz, amit nagyon jó lenne elérni, csak összeszorítottam a fogam és szitkozódtam egyet, miközben azt a bizonyos Murphyt emlegettem, de nem gyorsítottam fel a lépteimet, mert a zebránál infarktusban összeestem volna… Arról nem beszélve, hogy az utcán az emberek röhögőgörcsöt kaptak volna, látván kacsázó (futó)lépteimet. Ma már akár magas sarkúban is nekilendülök! Nincs is igazán olyan, hogy ne érjem el azt a járművet, amire felszállni készülök. Na jó… Egy magas sarkúban loholó nő látványa szegény buszvezetőnek is annyira sokkoló lehet, hogy félúton megáll a keze az ajtózáró gomb felé menet, így van esélyem felugrani a lépcsőre még indulás előtt.
Visszatérve a testalkatokhoz, személy szerint úgy vagyok ezzel, hogy örülök, ha látszik rajtam az elvégzett munka. Elégedettséggel tölt el, ha látom a pozitív változásokat a testemen, amelyek az edzéseknek köszönhetőek. Töredelmesen bevallom, a másoktól kapott visszajelzések is jólesnek, hiszen ezért is izzadok nap, mint nap az edzőteremben. Viszont leginkább akkor vagyok boldog, ha valakit sikerült inspirálnom a példámmal és elindul a saját útján egy aktívabb életforma felé. Legyen az bármilyen sport, vagy aktív mozgás.
Múltkori írásomban már kitértem arra, mennyire komplex edzésformát ismerhettem meg a crossfitben. De ez vajon mit jelent a mindennapjaimban?
A múltkori edzésen, az elég izzasztó WOD (Work of the day, azaz a napi gyakorlatsor) utáni nyújtás közben odafordultam az edzőtársamhoz, aki már hatodik éve crossfitezik rendszeresen és megkérdeztetem tőle: „Fannikám! Áruld már el nekem, kábé mennyi idő után lesz az, hogy már nem érzel izomlázat a tested különböző pontjain?”
Fanni elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Igazából soha…”
Aztán hozzátette, éppen az a jó a crossfitben, hogy minden edzés után érzed a fejlődést az izomzatodban, de ez nem olyan vészes fájdalom – kivéve, ha egy hosszabb kihagyás után mész vissza edzeni, mert az lehet vészes –, inkább csak olyan „érzem a testem” feeling. Ez annak a jele, hogy volt eredménye az edzésnek. (Nagyon fontos, hogy itt nem valamiféle sérülésből adódó fájdalomról beszélünk!) És akkor éreztem, ahogy elönti a lelkemet egy zen elfogadás…
Ez most már mindig így lesz! Mert a crossfit végeredményben nem egy cél, hanem egy út, amelyen mindig vannak mérföldkövek, amelyek felé éppen menetelünk, de ha elérünk egyet, már látjuk is a következőt. Ám ezen az úton nem vagyunk egyedül, nem magányosan kell ezeket a részcélokat elérni, ott vannak melletted az edzőtársak, akik biztatnak, húznak maguk után, tolnak maguk előtt, vagy tíz centiről kiabálnak az arcodba, miközben az evezőpadon éppen kiköpöd a tüdődet, hogy „Húzzad már! Megy ez még jobban. Mindjárt megáll az a hajó, ha csak ennyi erőt teszel bele!” (ugye, Atti?) Persze ekkor inkább le akarsz fordulni a röhögéstől a padról, csak nem tudsz, mert még ahhoz sincs erőd. Igen, tényleg van abban igazság, hogy csapatban valahogy könnyebb.
A crossfit közösségépítő szerepéről mindenképp írok a jövőben, mert szerintem ez az egyik olyan része ennek a sportnak, ami igazán vonzóvá és szerethetővé teszi – a sok kínlódás ellenére is.
Számomra mindig fontos volt, ha valamibe belefogok, ha valamibe sok időt és energiát fektetek, annak legyen meg a gyümölcse. Fent már fejtegettem, hogy a futás kapcsán milyen pozitív változások történtek az életemben. Amikor a crossfitedzésekbe belekezdtem, titkon a testem megerősödését, formálódását reméltem tőle, és nem is kellett csalódnom. Két fiam van. Tinédzserek. Imádom őket, szerintem a világ legjobb két kölke. Mindketten aktív sportolók, focisták. Igen, fociznak, és elég komolyan veszik a dolgot (nekem ez a lényeg, nem a BL-győzelmek száma). Büszke vagyok rájuk nagyon. Nekem fontos, ha tudom őket motiválni, vagy ha ők is büszkék tudnak lenni az anyjukra.
Néhány hónapja kezdtem el a crossfitet, amikor vacsora közben a kisebbik fiamra nézve láttam, hogy a szeme sarkából vizslatja a karomat. Aztán egyszer csak megszólal: „Anya, nagyon komoly a karod. Mutatsz egy terhes hattyút?” Majdnem félrenyeltem a szendvicsemet, annyira meglepődtem, de nem utasítottam el a kérését, felemeltem a karomat, behajlítottam derékszögbe, a kézfejemet előretoltam, mint egy egyiptomi „falfirkafigura” és befeszítettem a bicepszemet. Jól van, ez a hattyú csak nemrég esett teherbe, szóval, még messze van a szüléstől, de a fiam így is elégedetten bólogatott és megkaptam tőle a „Menő vagy, anya!” elismerést, ami simán felér egy világbajnoki címmel.
De nem ám csak úgy profitálok a crossfitből, hogy a kocsi csomagtartójából egy fordulóval cipelem be az összes szatyrot (mert már elbírom!), a mobilitásom is elkezdett szépen fejlődni.
A testem rugalmassága alapból valahol a márványszobor rugalmasságával volt azonos, ám egyre inkább érzem, hogy fejlődöm ezen a téren is: most már legalább annyira rugalmas vagyok, mint egy PVC-cső… Még egy-két hónap, és simán hátranyúlok, hogy lecsavarjam az orrát a kocsi hátsó ülésén ülő gyerekemnek, ha elkáromkodja magát mögöttem. Vannak tehát még más motivációk is az izmos vállon és popsin kívül is, amelyek megvalósításában a crossfitedzések remek megoldást nyújtanak.
Úgyhogy: folytatásra felkészülni!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
